Ruby:

Az első kórházban töltött napom meglehetősen sokszínű volt. Délelőtt nem volt egy percnyi nyugtom sem, mivel szobatársam kimondottan kíváncsinak bizonyult, így állandóan kérdezgetett. Először nagyon zavart, hogy mindig csak én beszéltem, ő azonban alig szólalt meg. Az egyoldalú társalgások mindig is kellemetlen benyomást tettek bennem, ezért egyre inkább feszengtem.

- Jól érzed magad? – kérdezte akkor Kiba.
- Remekül – hazudtam.
- Hát, nem úgy nézel ki, mint aki menten táncra perdül…
- Egy kicsit most már te is mondhatnál valamit! Eddig csak nekem kellett beszélnem…

Ezek után végre kellemesebb irányt vett a beszélgetésünk – többé már nem rólam volt szó. Mindig is utáltam a bemutatkozásokat, mert nem szerettem magamról beszélni. Amikor valaki mást kellett meghallgatnom, azt sokkal jobban élveztem, mivel kifejezetten érdekes dolog új embereket megismerni. Megtudtam, hogy Kibának van egy kutyája, akit Akamarunak hívnak, valamint azt is, hogy azért nem láttuk egymást az iskolában, mert elutazott valahová.

Délután bejöttek hozzám a szüleim, és legnagyobb örömömre már Alisha is velük volt. Anyáék gyorsan lerendeztek néhány intő szóval – mely szerint felelőtlenséget követtem el. Arra persze nem gondoltak, hogy én csak a zebrán mentem át, ami szerintem abszolút törvényes, de végtére is mindegy. Aden rögtön ecsetelni kezdte, hogy szerinte mennyire klassz lehet kórházban aludni, így ő is el akarja csapatni magát egy száguldó járművel.

Tomito inkább azzal volt elfoglalva, hogy az orvosokat kergesse az őrületbe, így vele nem kellett foglalkoznom. Mikor szegény szüleim már kisopánkodták magukat, fogták a két öcsémet, és távoztak. Alisha még nem ment haza, mert számára még csak akkor kezdődött az igazi kérdéssor. Amikor a felnőttek a közelben voltak, soha sem volt hajlandó mesélni, vagy akár engem faggatni, ám, ez a helyzet rögtön változott, ha az idősebb generáció lelépett.

- Ma még nem voltam iskolában, de apuék holnap már el akarnak küldeni – kezdett panaszkodni rögvest. – Persze nem fog nekik sikerülni, mert én addig egy betűt nem tanulok, amíg te itt vagy! Lehet, hogy pöttyöket rajzolok majd az arcomra, hogy azt higgyék, himlős vagyok…
- Ne viccelj már! – csóváltam meg a fejemet. – Nem fogják bevenni… Amúgy is, egy évfolyammal alattam jársz, bocsika!
- Persze, és majd hagyom, hogy te lazsálj, amíg én magolok!

- Hé, lányok! – szólt közbe a még mindig mellettem lévő ágyon üldögélő fiú. – Nem mutatsz be a testvérednek?
- Ő itt Inuzuka Kiba, a szobatársam, nem mellesleg, mint kiderült az osztálytársam is… Ő pedig a húgom, Rai Alisha, ügyeletes szívkirálynő. Így már jó? – kérdeztem szemforgatva. Később már a nyakamat próbáltam forgatni, ugyanis drága testvérem igen erős fejbevágással jutalmazott az őt bemutató szavaimért.

A bizalmas beszélgetést otthonra halasztottuk, ugyanis a társaságom mindkét tagja jobban érdeklődött a másik iránt, mint irántam. Magyarán Alisha gyors ütemben átült Kiba ágyára, és elszórakoztatták egymást egészen estig, amikor is nekünk takarodó volt, neki pedig ment a busza. Csak rosszallóan megcsóváltam a fejemet, mikor távozott a szobából, majd magamban megjegyeztem, hogy több balesetet nem kívánok szenvedni, mert akkor még a végén sógornőket is beszereznék…

Éjszaka elgondolkoztam azon, hogy az életemből készülhetne-e regény. A válasz egyértelműen igen volt, tekintve, hogy manapság már azt is kiadják, ha a kutya összesétálja a fehér szőnyeget. Már csak azt nem tudtam, hogy ha valaki írna rólam egy könyvet, akkor lennének-e benne izgalmas, esetleg romantikus fordulatok. Attól nem féltem, hogy híján maradnék a kellemetlen, illetve humoros jeleneteknek, mivel a testvéreim mellett lehetetlenség volt valaha is zökkenőmentesen élni.

A dolog olyannyira szöget ütött a fejemben, hogy képtelen voltam elaludni egészen hajnali fél négyig. Addig elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni, amelyet később visszaolvasva elönthetem majd, hogy végül is milyen volt az én életem. Már egyszer-kétszer eljátszottam a gondolattal, hogy talán velem is megtörténhetnek azok a hihetetlenül sablonos, ámde izgalmas dolgok, amikről annyit olvastam. A környezet adott volt, csak éppen velem nem stimmelt valami – ezeket a következtetéseket vontam le.

Reggel, pontosabban fél egy környékén – amikor is álmosan, de felébredtem – rögtön telefonáltam anyának, hogy vegyen nekem egy naplót. Ő persze furcsállta ugyan a kérésemet, de nem szólt semmit. Megszokhatta már, hogy mindig akkor támadok rá valami eszement kívánsággal, mikor nem számít rá.

Megreggeliztem, pontosabban ebédeltem, majd, mikor már furcsálltam a csendet, oldalra pillantottam, hogy megnézzem szobatársamat, ám legnagyobb meglepetésemre ő már nem volt ott. Az ágya be volt vetve, a holmija is eltűnt idő közben.
- Őt már reggel hazaengedtük – mosolygott rám egy kissé telt nővér, mikor felfedezte az arcomon ülő értetlenkedő kifejezést. – Este te is elmehetsz, és ha jól érzed magad, holnap már az iskolapadot koptathatod!

Az utolsó mondatára elvigyorodtam, ugyanis tipikus iskolai szlengnek számított az „iskolapadot koptatni” kifejezés. Az ápolónő úgy döntött, hogy még boldogít egy ideig, ha már sikerült megmosolyogtatnia engem. Kiderült, hogy nem rég fejezte be a tanulást, és igencsak érdekes élettörténetet mesélt el. Soha nem tartottam volna lehetségesnek, hogy egy balul elsült meglepetés miatt valakinek le kelljen mondania a céljáról, a boldogságáról és a szerelméről egyszerre. Pedig a nővér ezt tette.

A délután nagy részében azon gondolkoztam, hogy sikerülhet-e szépen megfogalmaznom majd a naplómat, vagy sem. Soha sem tudtam kikerekíteni a mondatokat, a fogalmazással és a helyesírással mindig gondjaim voltak, valamint igencsak szűk látókörűnek születtem. Pontosabban, nem ismertem fel a lehetőségeket, nem láttam meg a dolgoknak több oldalát, képtelen voltam mások fejével gondolkodni és csak a saját szemszögemet ismertem úgy-ahogy.

Amikor anya és Alisha bejöttek értem, éppen ilyesféle gondolatok jártak a fejemben, ám, ők azonnal kizökkentettek merengésemből. Kedves húgom csalódottan mosolyodott el, mikor észrevette, hogy a szobám immár társaságmentes volt, és szemrehányóan pillogva anyura, elpanaszolta, hogy iskolába kellett mennie. Én természetesen megnyugtattam, hogy holnaptól én is vele együtt fogok szenvedni, aminek kimondottan örült. A kis szadista!

Este a szobámban, pontosabban az ágyamon ülve készültünk végre megtartani a régóta esedékes megbeszélést. Az ajtó kulcsra volt zárva, a helyiséget csupán az éjjeli lámpám világította be, mi pedig egy-egy párnát szorongatva meredtünk egymásra.

- Nos, mivel te régebben jársz ide, mesélj te először! – indítványozta Alisha. Elmeséltem neki mindent, ami az iskolában – és azon kívül – történt, ő pedig leplezetlenül unott képet vágott. Csak akkor kezdett valamiféle érdeklődést mutatni, mikor rátértem a kórházban töltött első napomra. – Ó, te mázlista!

- Én? Már miért?
- Lóghattál a suliból, pedig nem volt komolyabb bajod, ráadásul még egy kedves szobatársad is volt! Meséld el, mit mondott magáról!
- Nem valami sokat… A nevét ugyebár te is tudod, az osztálytársam, tehát korban is el tudod helyezni. Ezen kívül csak annyit tudtam meg róla, hogy van egy Akamaru nevű kutyája, akit szinte bálványoz.
- Hiszen ez nagyszerű! – lelkendezett, mire én csak legyintettem.
- Te nem is szereted a kutyákat…
- Dehogynem! Olyan aranyosak!

Fejcsóválva néztem, ahogyan egy ravasz vigyorral az arcán felfirkantja a mellette pihenő noteszébe a kutya szót. Mi történt ezzel a lánnyal? Megbolondult? Eddig szabályosan utált minden állatot, kivéve persze a plüssmackókat, erre most kitalálta, hogy szereti a kutyákat… Ő nem ilyen! Ráadásul, most, hogy így jobban belegondolok, a kórházban is szokatlanul nyíltan ismerkedett meg azzal a fiúval. Nem tudom, hogy miért, de nekem itt valami bűzlik…

- A te első napod milyen volt? – kérdeztem tőle, mikor láttam, hogy magától nem jutott volna eszébe megszólalni, vagy akár egy pillanatra is rám figyelni.
- Jól – nézett fel a párnáról rám. – Megismerkedtem az osztálytársaimmal, akik nagyon kedvesek. A lányok megmutatták a legjobb pasikat, akik közül néhányan megjegyzem, az osztálytársaid…
- Tényleg? Kik?
- Uchiha Sasuke, Sabaku no Gaara meg valami Sai…
- Azok melyikek? – értetlenkedtem. Nem jegyeztem meg a nevüket, de szerintem még az arcukat sem. Legalábbis három kivételével, de mivel ezek közül egyik sem egyezik a húgom által felsoroltakkal…

- Mindegy, majd megtudod, ha érdekelt leszel! – legyintett Alisha türelmetlenül. – Feletted eggyel jár Hyuuga Neji, meg aztán elszórtan van még néhány… Hallottál már az Akatsukiról?
- Hogy a mi a cuki? – néztem rá értetlenül.
- Ezek szerint nem. Egy banda, ami az iskola legrosszabb srácaiból – meg egy lányból áll. Még én is csak hallottam róluk, még nem volt szerencsém összefutni velük. Pedig érdekes egy bagázs lehetnek, nem?
- De igen, biztos – sóhajtottam fel szemforgatva. Nem értettem, hogy miért kell neki állandóan a veszélyt, meg a kalandot keresnie, de tiszteletben tartottam. Az ilyen „érdekes” dolgok címszó alatt belekeveredett már pár olyan dologba, amitől még az én edzett hajam is égnek állt.

- Majd holnap kiderül, hogy kik ezek a fura figurák – kacsintott rám azzal a vigyorával, amiről tudtam, hogy nem sok jót ígér…