Ruby:

A napom kimondottan gördülékenyen indult, ami igazi ritkaság számba megy, ha rólam van szó. A legtöbbször fellép egy kisebb-nagyobb komplikáció, vagy összetörök egy bögrét, legurulok a lépcsőn, vagy legalábbis kifordítva veszem fel a pulóveremet. Szétszórtnak tűnök? Pedig nem vagyok az, csupán egy kissé figyelmetlen.

A reggelem tehát zökkenőmentesen kezdődött, sőt, kimondottan feldobott voltam. Végre Alishával együtt indulhattam el az újdonsült tanintézményem felé, nem kellett egyedül végiggyalogolnom a negyedórát. Aden persze inkább drágalátós szüleink nyakán élősködött – pontosabban bevitette magát az iskolacentrumba. Mi persze csak örültünk annak, hogy nem kellett az ő hablatyolását hallgatnunk, helyette folytattuk az előző napi eszmecserénket.

Még akkor sem tett le arról, hogy megismerje azt a híres-neves bandát, mondván, bizonyára nagyon érdekes ismerősökkel gazdagodna. Nem közöltem ugyan vele, de biztos voltam benne, hogy az úgynevezett ismerősök nem feltétlenül pozitív kategóriába sorolandók lesznek. Ezt azonban nem köthettem az én egyetlen húgom orrára, tekintve, hogy túlságosan is a fellegekben jár mindig.

Amikor beértünk az iskola területére, elváltak útjaink, ugyanis én tornával kezdtem, tehát a sportcsarnok felé vettem az irányt. Eddig még nem kellett részt vennem egy ilyen órán sem, tehát teljes mértékben újdonságnak számított a helyzet. Beléptem az öltözőbe, ahol már több osztálytársnőm is jelen volt, ám ők nem zavartatták magukat, engem észre sem vettek. Nem is zavart, hogy feltűnés nélkül át tudtam öltözni, majd, mikor ezzel végeztem, gyorsan elhagytam a helyiséget, meg sem várva, hogy a többiek öltözni kezdjenek.

Leültem a terem széléhez húzott padok egyikére, hogy elmélyülve gondolataimban töltsem el az óra kezdetéig fennmaradt időmet. Már csak arra figyeltem fel, hogy a belépő osztálytársaim meglehetősen jót mulatnak valamin, amit a hangos nevetés jelzett. Én persze nem értettem, hogy miről van szó, így körülnéztem, hátha meglelem a jókedv forrását, ám csalódnom kellett. Értetlenül megcsóváltam a fejem, és inkább átgyakoroltam a már megismert emberek nevét magamban.

Nem kellett sok idő, és egy még a többinél is harsányabb kacagás hatolt el a tudatomig, mely egészen közelről jött. Mikor odanéztem, megismertem azt a fiút, akivel az első napomon összefutottam az tanári felé menet. Hidan leplezetlenül rám nézett, miközben jókat derült valamin. Észre sem vettem, hogy már nem csak az én osztályom van jelen, hanem egy másik is, amely eredetileg a terem túlsó felében tartja az óráit.

Kezdtem már nagyon ideges lenni, mikor egy egész csoport verbuválódott a fiú mellé, és mind rám nézve vihogtak. Felpattantam, hogy közelebb lépkedjek társaimhoz, de valamiért az idősebbekből álló csapat a nyomomba eredt.

- Mi az, kicsikém, nem ismered az öltözködési normákat? – kacagott fel egy vagánynak tűnő felsőbb éves lány, akit már láttam párszor a buszmegállóban cigarettázni. Ekkor fogtam csak fel, hogy ezek a nevetéses rohamok nekem szóltak. Végignéztem magamon, majd a többieken is, és végre észrevettem azt, ami mindenkinek szemet szúrt: rajtam egy szál zöld tornadressz volt, míg mindenki máson nadrág és póló.

- Nem tudtad, hogy a felszerelés ilyen fürdőruhát nem tartalmaz, cica? – kérdezte egy izmos fiú, miközben a szemöldökét rángatva végigmért. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Tényleg nem tudtam, hogy itt másmilyenek az elvárások az öltözékkel kapcsolatban. Nem csak a számomra ismeretlenek nevettek gúnyosan, de még az osztálytársaim, sőt, köztük Kiba is. Éreztem, hogy az arcomba egyre több vér szökik, és mind szaporábban hátrálni kezdtem.

- Mi van, csak nem fogsz bőgni, kisanyám? – kérdezte vigyorogva Hidan, mire az egész társaság ismét felnevetett. Én nem szándékoztam sírni, bár, ezek szerint az arcomon nem ez tükröződött. Mielőtt még bármit mondhattam, vagy tehettem volna, megszólalt egy határozott hang az osztályom csoportosulásának közepéből.

- Hagyjátok már békén! Nem ártott ő senkinek, nem kell piszkálni! – Azonnal felismertem Choujit, aki ismét a segítségemre sietett. Amíg ő beszélt, én gyorsan kimenekültem a teremből, nem törődve azzal, hogy a már régen becsengettek. Az ajtóban belefutottam egy férfiba, akit a nyakában lógó síp alapján tornatanárnak néztem. Megállított, de mikor ránéztem, inkább hagyta, hogy elhagyjam a jókora helyiséget.

Leültem egy lépcsőfokra, és a fejemet a falnak döntve mély levegőket vettem. Becsuktam a szemem, próbáltam elfelejteni a kellemetlenségeket okozó ruhadarabot, mely még mindig rajtam feszült. Soha sem szerettem viselni, ám a régi iskolámban kötelező volt, büntették, ha valaki nem hordta. Úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza a többiekhez, a tanár úr bizonyára úgysem engedné, hogy ilyen külsővel részt vegyek az óráján.

Hirtelen szapora léptek zaját hallottam közeledni. Kinyitottam a szemem, így láttam befordulni a sarkon egy fekete hajú, meglehetősen érdekes szemöldökű fiút, aki hozzám hasonlóan zöld színben virított. Legnagyobb meglepetésemre az övé is valamilyen tornadressz lehetett, speciálisan hosszú ujjal és lábszárral. Egyenesen felém tartott, arcán barátságos, ám már-már morbid vigyorral. Ő is az idősebb évfolyamba járt, tehát nem értettem, hogy mi dolga velem, de megvártam, amíg megszólalt.

- Gai-sensei küldött, hogy megüzenje, szeretettel vár a sportklubba, valamint kaptál tőle egy jelest is! – Értetlenül bámultam rá, ugyanis fogalmam sem volt, hogy miről beszélt. Ezt ő is észrevehette, mert barátságos mosollyal az arcán leült mellém. – Gai-sensei az iskola legjobb tornatanára, ő viszi a te osztályodat is. Az enyémet sajnos nem, de a sportklubban persze sokkal többet edzek, ott viszont ő a főnök. Azért kaptál ötöst, mert szíven ütötte őt, hogy még új vagy, mégis tudod, milyen az igazi sportolók szerelése. Pontosan ezért hívott meg a sportklubba is.

- Hú – nyögtem. Először csak ennyi tellett tőlem, ugyanis nagyon meglepődtem a hirtelen jött szituációtól. Én még soha életemben nem sportoltam semmit, és ez azt hiszem egy cseppet meg is látszik rajtam: nem vagyok túlsúlyos, viszont az alakom mégsem olyan, amilyet szeretnék. – Izé… én még soha nem… Milyen ez a sportklub?

- Minden hétfőn és csütörtökön este hatig az órák után összegyűlik itt az a néhány fiatal, akiben a sportokért ég az olthatatlan láng. Nagyszerű dolgokat szoktunk itt csinálni, amikhez ráadásul már meg is van a tökéletes egyenruhád! Remekül felpezsdül az agyad a rendszeres sportolástól, ami jótékonyan hat a tanulmányaidra is. Gyere el holnap délután, nézd meg! Biztosan nagyon élvezni fogod! Egyébként a nevem Rock Lee. Téged hogy hívnak?

- A… a nevem Rai Rubi – motyogtam elkerekedett szemekkel. Biztos voltam benne, hogy én egy meglehetősen érdekes történetbe cseppentem bele, nem mindennapi szereplők mellé. – Végül is, elmehetek megnézni… Viszont mondd csak, nem láttad, amikor a többiek csúfoltak a dresszem miatt?

- Nem láttam, mert még az öltözőben voltam – sóhajtott fel a fiú, majd együttérző mosollyal az arcán a vállamra tette egyik kezét. – Hallottam, hogy valamin jót nevetnek, de nem tudtam, hogy mi az. Tudom, milyen érzés, régen engem is piszkáltak, viszont csak addig, ameddig meg nem unták, azóta elfogadták, hogy ez az én stílusom. Ne foglalkozz senkivel, aki nem tud igazán értékelni!

- Oké – bólintottam, majd felálltam, jelezve, hogy menni készülök. – Azt hiszem, én most visszaöltözöm. Majd találkozunk még! – Rámosolyogtam, aztán elindultam az öltöző felé, miközben elhatároztam, hogy még akkor is ellátogatok a délutáni sportklubra, ha ezért piszkálni fognak.

Nem kellett sietnem az öltözködéssel, még rengeteg időm volt beérni a következő órára, ami fizika volt. Nem sok lelkesedéssel vártam, ugyanis egyszerűen ki nem állhattam ezt a tantárgyat. Hiába próbáltam koncentrálni rá, soha nem bírtam megjegyezni a levezetéseket, a feladatok megoldását pedig sokáig kellett gyakorolnom, mire megértettem. Az elmélettel persze nem volt bajom, mivel a memóriámmal nem volt probléma.

A fizikateremben szerencsére már nem keltettem akkora feltűnést, mint a csarnokban, aminek nagyon örültem. Persze nem úsztam meg Chouji kérdéseit, melyekkel a baleset utáni felépülésemet, illetve a lelki állapotomat firtatta. Az a srác sokkal jobban törődik velem, mint az összes többi az osztályból együtt véve. Azonban láttam, hogy pont csöngetéskor Shino, aki Kiba mellett ül, rám villantotta a szemét, bár azt nem tudtam, hogy miért.

Szerencsére felelnem nem kellett, viszont nem úsztam meg, hogy ne kelljen kimennem a tanári asztalhoz, ugyanis a tanár úr megkért, hogy segítsek neki összeszerelni az áramkört. Nekem rossz előérzetem volt ugyan, de ő nem hallgatott rám, mikor közöltem vele, hogy nem értek az elektronikához. Ennek meg is lett a következménye – rossz feszültségre kapcsoltam rá valamit, aminek következtében az oktatónk áramütést szenvedett, nekünk pedig hívnunk kellett az iskolaorvost.

- Jó voltál, Rai! – vigyorgott rám egy szőke hajú fiú, akinek Naruto volt a neve. – Végre valaki ellátta a baját annak a szemétnek…

- Naruto-kun, hogy mondhatsz ilyet?! – kerekedtek el egy Hinata nevű lány szemei rosszallóan. – Szegény tanár úr nem tett semmi rosszat…

- A kétbalkezes új lány persze alkotott – húzta el a száját egy szőke lány. – Figyeljétek meg, hogy ezért is a mi osztályunkkal fognak kiszúrni!

Igyekeztem nem odafigyelni az incidens után keringő mondatfoszlányokra, így viszonylag könnyen túl tudtam tenni magam az eseten. Több problémám szerencsére nem volt egészen az utolsó óráig, a kémiáig. Már kezdtem azt hinni, hogy mentesültem a további szerencsétlenségek elől, ám úgy tűnt, ez hiú ábránd volt. Azon az órán kísérleteztünk, méghozzá hármasával. Én egy Sasuke nevű fiú és Ino, az előbbi szőke lány mellé voltam beosztva, de nem igazán kellett dolgoznom. Ők mindent megcsináltak, csak néha nyomtak ezt-azt a kezembe, hogy ebbe és abba öntsem bele.

Éppen egy sötétlila színű folyadékot tartottam a jobb, és egy zöldet a bal kezemben. A hátam mögül egyszer csak egy ismerős hang azt suttogta, hogy öntsem össze őket. Én természetesen minden további nélkül megtettem, mivel azt hittem, hogy valamelyik csapattársam utasítása volt. Hamar kiderült azonban, hogy ismételten melléfogtam. Amint a két löttyöt egymással érintkezésbe engedtem, egy irdatlan nagy robbanás söpört végig a termen, valamint csupa füst lett minden.

- Rai Rubina! – kiáltott rám dühösen a tanárnő, miközben köhögve kinyitotta az ablakokat. – Mégis mi a csodáért kellett összeöntened a robbanóveszélyes anyagokat?! Most nézd meg, hogy mit műveltél a teremmel! Még jó, hogy nem gyulladt ki semmi!

- Elnézést tanárnő – motyogtam megsemmisülten. – Valaki, nem tudom, hogy ki, azt mondta, hogy öntsem őket össze…

- Legközelebb majd az iskolát gyújtja fel, csak azért, mert azt képzelte, hogy valaki utasítja! – forgatta meg a szemeit Ino. – Közveszélyes vagy, Rai!

Nem tudtam válaszolni, helyette csak szélsebesen kirohantam a teremből. Azt sem tudtam, hogy hová tartok, csak minél messzebb akartam kerülni attól a teremtől, ahol azok az emberek tartózkodnak, akik szemmel láthatóan soha sem fognak elfogadni. Hosszú percekig tartó futás után letelepedtem egy lépcsőfokra, pont, mint a sportcsarnokban. Most azonban igen nagy önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy vissza tudjam tartani kikívánkozó könnyeimet…