Ruby:

Kicsengettek, de az iskola azon fele, ahol én tartózkodtam üres maradt. Nem is bántam, hogy nem bámult meg minden arra sétáló, hiszen egyáltalán nem éreztem magam partiképesnek. Már egészen elcsendesedett az épület, mikor valaki leült mellém. Észre sem vettem, amikor idejött, így a meglepetés erejével hatott rám a közelsége. Nem akartam, hogy itt legyen, egyáltalán nem vágytam társaságra, az övére legalábbis egészen biztosan nem. Kiba túl vidám figura ahhoz, hogy el tudjam viselni, amikor jóformán a szemeimet szárazon tartani is megerőltető feladatnak számít.

Én nem szóltam hozzá, még csak rá se néztem, csupán igyekeztem kissé távolabb húzódni tőle, ami nem igazán sikerült, tekintve, hogy egészen a fal mellé ültem. Ő egy darabig még hallgatott, aztán egy sóhaj után megszólalt.

- Haza kellene menned, nem?

- Ne akard megmondani, hogy mi kellene tennem! - válaszoltam halkan, rekedt hangon. – Jobb nekem itt, egyedül.

- Nem vagy egyedül – emlékeztetett. – Mi bajod?

- Csak az, hogy ez az egész város borzalmas úgy, ahogy van! – fakadtam ki. – Nincs itt senki és semmi, amit szerethetnék. Rideg a környezetem, semmi sem úgy sikerül, ahogy szeretném! Aztán itt van ez a mai nap. Először az a tornaóra… Senki nem mondta, hogy ide nem kell az az idétlen tornadressz, nem azért vettem fel, mert annyira szeretem! Mindenki kinevetett, és…

- Te nem láttad magad! Nagyon mulatságos voltál. Nem rosszból nevettek…

- Ne beszélj úgy, mintha te nem szórakoztál volna jól! – ripakodtam rá. – Te is ugyanúgy kinevettél, mint mindenki más! Arra pedig senki nem gondolt, hogy ez nekem rosszul eshet. A fizikaórai incidens se azért volt, mert valami bajom lett volna a tanárral. Egyszerűen kétbalkezes vagyok, de attól még nem tehetek róla! Nem érti senki… Most pedig… Nem hiszik el, hogy nem felrobbantani akartam a termet, csak a feladatot teljesíteni. Valaki tényleg azt mondta, hogy öntsem össze azokat a löttyöket…

- Tudom – vágott közbe, majd lehajtotta a fejét. Én egyáltalán nem értettem, hogy miért mondja ez, mikor senki sem hitt nekem. Rákérdezni azonban már nem volt erőm, a torkom ugyanis teljesen kiszáradt, képtelen lettem volna megszólalni. Csak kérdőn néztem rá, mire ő egy szomorkás mosollyal az arcán ismét kinyitotta a száját. – Én mondtam. Csak azért, hogy megvicceljelek! Azt hittem, hogy ha netán beleöntöd, akkor sem robban ekkorát…

Nekem ez már sok volt. Elfordítottam a fejemet, és a homlokomat a falnak támasztva végre elengedtem magam, és hagytam, hogy a könnyeim végigfolyjanak az arcomon. Kiba megérintette a vállamat, mire én hirtelen ellöktem a kezét, és a szemébe néztem.

- Hagyj békén! Menj el! – A hangom remegett, de határozottan ráparancsoltam. Ennek ellenére ő nem adta jelét annak, hogy eleget szándékozna tenni kérésemnek, helyette újból megpróbált hozzám érni, de ismét eltaszítottam a karját. Ezt a jelenetet még lejátszottuk néhányszor, de ő még mindig nem adta fel.

- Bocsánatot kérek – jelentette ki, és még egyszer kinyújtotta a kezét, hogy megfoghassa a vállamat, én pedig csak bólintottam egyet, és visszafordultam a falhoz, hogy kisírhassam magam, majd megnyugodhassak végre.

Kissé kótyagosan léptem ki az iskolából, de már teljes volt a lelki békém. Kiba körülbelül húsz perce ment haza, azzal a felkiáltással, hogy tanulnia kell. Én persze tisztában voltam azzal, hogy valami, pontosabban valaki más áll a dolog hátterében. Mikor ugyanis a lépcsőn ülve beszélgettünk, szóba hozta a húgomat, valamint kicsivel ezután megkérdezte azt is, hogy a családból regisztrált-e valaki egy ismertebb közösségi oldalon. Megmondtam neki, hogy egyedül Alisha, mire ő vagy tízszer megígérte, hogy nekem is küld meghívót. Ezután el is sietett. Na, nem hiszem, hogy azért, mert az én meghívómat olyan sürgősnek tartaná – sokkal valószínűbbnek tartom, hogy jelen pillanatban is az én drágalátós hugicámat keresi.

Fáradtan ballagtam hazafelé, ugyanis se kedvem nem volt buszozni, se pedig lehetőségem – ugyanis bérletet még nem vettem. A nap már lemenő félben volt, így narancssárgás fény világította meg előttem az utat. Konoha egy kertvárosi részén vágtam át éppen, így a családi házak mindegyikéhez tartozott egy kisebb-nagyobb zöld térség is. Maga a város nem volt tipikusan az a modernizált, füstös hely, inkább csak egy barátságos közeg. Igen, annak látszik, ameddig az ember be nem lép az iskolacentrum azon épületébe, ahová az idősebb diákok járnak – onnantól már meggondolandó, hogy illethető-e a helység a barátságos jelzővel.

Felsóhajtottam, mikor ismét eszembe jutottak az aznap balul elsült óráim, majd kelletlenül beletúrtam a hajamba. Ettől persze tönkrement a copfom, így kénytelen voltam kivenni a hajgumit, hogy megigazítsam sötétbarna tincseimet. Megszaporáztam a lépteimet, mivel tudtam, hogy otthon nem kis fejmosásban lesz részem a kései érkezés miatt, tehát nem akartam még tovább nyújtani a húrt.

Egészen hazáig erőltetett tempóban haladtam, de amint elértem a házunkat, csalódottan tapasztaltam, hogy nagy igyekezetem felesleges volt. Csupán két iskolás testvéremet találtam otthon, akiktől megtudtam, hogy szüleink és Tomito elutaztak meglátogatni a nagyanyámékat. Ezt meghallva leroskadtam a kanapéra, a fejemet leejtettem, és fáradtan felsóhajtottam.

- Valami baj van? – ült le mellém Alisha, mikor Aden vállvonogatva visszavonult a szobájába, ezzel magunkra hagyva minket. – Eléggé gyászos a képed…

- Nehéz napom volt, ennyi az egész – néztem fel rá, majd magamban hozzátettem, hogy életem egyik legrosszabb napja volt a mai. – Ne is törődj velem, inkább mesélj!

- Szóval… - vette elő nagy, meséléshez használt szemeit. – Ma találkoztam az Akatsuki nevezetű bandával.

- Ééés?

- Egyáltalán nem értem, hogy miért vannak úgy oda tőlük – csóválta meg a fejét. – Azok alapján, amit hallottam róluk, valami ritka rémisztő bagázsnak képzeltem őket. Pedig csak szimplán jófejek.

- Alisha, neked még egy pszichopata tömeggyilkos is jófej, ha rád vigyorog, miközben valami őrültséget csinál! – közöltem vele megrökönyödve. – Hogyan találkoztál velük?

Az én kedves húgom nagy levegőt vett, aztán mesélni kezdett. Megtudtam, hogy éppen hazaindult, mikor az iskola kapujában meglátott néhány fura egyenköpenyt viselő diákot, akik éppen nagy megbeszélést tartottak. Ő persze azonnal tudta, hogy közelebb kell mennie, mert valamiféle belsőkésztetést érzett. Azonban, mielőtt még elérte volna őket, az egyik srác meglökte a másikat, aki történetesen pont Alishára esett.

- Így persze azonnal észrevettek – magyarázta, miközben megrázta egy kissé félhosszú, frizurára vágott, világosbarna loboncát. – Kiderült, hogy a fiút, aki rám zuhant, Sasorinak hívják, míg azt, aki meglökte, Deidarának. Már tudom mindegyikük nevét, mert ragaszkodtak hozzá, hogy hazakísérhessenek. Tényleg, az egyikük, Hidan azt mondta, hogy ismer téged! Miért nem mondtad, hogy ismersz egy tagot az Akatsukiból?

- Nem tudtam, hogy akatsukis! – vágtam közbe, mielőtt még tovább kérdezősködhetett volna. – Amellett egyáltalán nem ismerjük egymást, csak ugyanakkor van tornánk és az első napomon ő kísért fel a tanáriba…

- Más – rázta meg a fejét lemondóan. – Kiba bejelölt! Nem is gondoltam volna, hogy megjegyezte a nevem… De nem ő volt az egyelten, aki rám keresett – a fél Akatsuki fel akart venni az ismerősei közé, mire befejeztem azt az idióta fogalmazást irodalomra.

Szemforgatva felálltam a kanapéról, és búcsút intettem igazán színes társasági életet élő testvéremnek, és visszavonultam a szobámba. Miután átöltöztem és lepakoltam a holmimat, megpillantottam valamit az asztalomon, ami azonnal feledtette velem az összes kellemetlenséget, ami aznap ért. Egy vastag, barna, keménykötésű naplót találtam a füzeteim mellett, amelyen egy cetlin édesanyám kézírásával csak ez a két szó állt: Kérted, megvettem.

Nem felejtettem még el, hogy a kórházban elhatároztam valamit, aminek ez a tárgy igen fontos kelléke. Nem tettem le arról, hogy megírjam az életem aprócseprő mozzanatait, remélve, hogy egy napon majd jókat mosolyogva olvashatom vissza a feljegyzéseimet. A tanulnivalót félretolva magam elé húztam a naplót, majd egy tollal a kezemben őrült tempóban írni kezdtem.

Addig fogalmam sem volt arról, hogy ennyi minden kikívánkozott belőlem. Őszinte szavakkal elmeséltem mindent, ami azóta történt velem, hogy megérkeztem Konohába, miközben úgy alakítottam a mondataimat, mintha egy regény írónője volnék. Időnként megjegyeztem, hogy ha egy valódi tipikusan sablon szituáció szereplője volnék, minek kellene történnie velem, de ezeket hamar hanyagolni kezdtem. Észre sem vettem, ahogyan a sötétség belopakodott mögém, és hangtalanul megérkezett az éjszaka…

 

Valaki van odakint – ez volt az első gondolatom, mikor felébredtem. Sötétség uralkodott a szobámban, én pedig még mindig az asztalom mellett ültem. Valószínűleg elaludtam, miközben a történetemet írtam, mert a kezemben még mindig ott volt a toll, párna helyett pedig a naplómat használtam. Lassan felemeltem a fejem, hogy megnézhessem, mi lehet az engem felriasztó zajok forrása. Kétségtelenül az udvarunkról hallatszanak be a kissé hátborzongató hangok, s bár a legkevésbé sem kívánkoztam ki, mégis szorult belém annyi felelősségérzet, hogy felkapjam a kabátomat.

Óvatosan felálltam a székemről majd a szobám egyik sarkához sétáltam, ahol egyenesen a szekrényhez léptem. Kinyitottam annak ajtaját, majd kotorászni kezdtem benne – hamar megtaláltam azt, amit kerestem: egy kimondottan a nem kívánatos személyek ártalmatlanná tételére kifejlesztett palackot. Ebben ugyanis gázspray volt, ami nagyszerűen megfelel önvédelmi eszköznek…

Kisétáltam az erkélyemre, aztán egy nagyot sóhajtva átmásztam a korláton, majd legnagyobb megkönnyebbülésemre sikerült a talpamra esnem. Lámpát persze nem hozhattam magammal, mivel azzal azonnal elárultam volna a jelenlétemet, ami pedig a legkevésbé sem lett volna előnyös. Igyekeztem nesztelenül közlekedni, míg készenlétbe helyeztem „fegyveremet”, de a szememet azért nyitva tartottam. Hamar megszoktam a sötétséget, egész jól tudtam már tájékozódni, mire elértem Aden szobájának ablakához. Belestem rajta, és elégedetten nyugtáztam, hogy jól alvó öcsém egyáltalán nem vette észre, hogy társaságot kaptunk.

Lépteimet egy kissé megszaporázva Alisha szobája felé vettem az irányt, hogy megnyugodhassak az ő épségét illetően is. Ahogy befordultam a ház sarkán, olyan látvány tárult a szemem elé, amilyenre még legvadabb álmaimban se számítottam volna. Fekete alapon piros felhős köpenyt viselő emberek álltak az udvarunkon, az én drága húgomat közrefogva. Ő persze szokásához híven nem ismerte el helyzetének veszélyeit, csupán vigyorgott a vállát átkaroló szőke hajú srácra.

Egyikük, aki eddig nekem háttal állt, megfordult, így szemügyre vehettem az arcát. Ekkor jöttem csak rá, hogy mi ez az egész. Habár csak egyetlen egy embert ismertem a kilenc közül, mégis teljesen biztos voltam abban, hogy tudom, kikkel álltok szemben. Az Akatsuki – ehhez nem fér kétség, hiszen stimmel az egyenköpeny, valamint köztük van Hidan is. Már csak egyetlen egy dolog nem fért bele a fejembe… Mégis mi a fenét keresnek ezek a kertünkben, ráadásul az éjszaka közepén?!

Nem hagyhattam annyiban a dolgot, így egy kemény elhatározás után előugrottam rejtekhelyemről, a kezemben tartott sprayt magam előtt tartva. Szerencsémre a meglepetés erejével támadtam rájuk, különben valószínűleg legalább az orrukat befogták volna. Így azonban látogatóink egymás után ájultak el. Utolsónak egy kék hajú egyén maradt, és már éppen fújtam volna le, mikor megadóan felemelte két kezét, és levette a köpenyét. Legnagyobb meglepetésemre sikerült megkímélnem a banda egyetlen lány tagját. Ami még ennél is különösebb volt, vigyorogva kezdte bökdösni a lába előtt heverő vörös hajú, agyon piercingezett fiút.

- Rubi? – nézett rám meglepetten Alisha, aki csak akkor méltóztatott észrevenni, mikor már az őt fogva tartó ak is eszméletlenül hevert a pázsiton. – Mit csinálsz?

- Megmentettelek! – húztam fel az orromat.

- Erre semmi szükség nem volt – kacagott fel a szokatlan frizurájú lány. – Eszünk ágában sem volt bántani a húgodat. Csupán egy kicsit meg akartuk viccelni…

- Már megbocsáss, de szerintem egyáltalán nem normális, hogy éjjel betörjetek valahová csak azért, hogy megtréfáljatok valakit…

- Túlságosan maradi vagy, nővérkém! – csóválta meg a fejét Alisha, majd az ismeretlen lányra nézett. – Mondd csak, Konan, nem akarjuk megkötözni a fiúkat?

- Dehogyisnem! – Már el is tűntek a fészerben, hogy előszedjenek valamit, amivel mozgásképtelenné tehetik a nyolc eszméletlen srácot. Én csak megcsóváltam a fejemet, és még egy utolsó pillantást vetettem az általam egyedül ismert személyre, mielőtt visszasétáltam volna a szobámba.

Nehezemre esett elfogadni, hogy a húgom sokkal inkább be tudott illeszkedni az új környezetébe mint én. Ráadásul volt egy olyan érzésem, hogy ha híre megy a sprayes akciómnak, akkor még inkább elveszítem az esélyemet arra, hogy befogadjanak. Végül is igazam volt, nem? Nem gondolhatnak maradinak csak azért, mert lefújtam az udvarunkon lebzselő ismeretlen pasasokat az éjszaka közepén. Hiszen igazam volt, csupán ki akartam szabadítani a húgomat! Az már más kérdés, hogy ő erre nem tartott igényt…