Ruby:

Egy hosszú éjszaka után már nem is csodálkoztam el azon, hogy még a szokásosnál is több ballépéssel indítottam a napot. Olyan látványos produkcióm szerencsére egy sem akadt, mint az előző napon, azonban a sok kicsi is alaposan betett. Többek közt nem egy tantárgyra elfelejtettem bepakolni a felszerelésemet, lépten-nyomon beleütköztem mindenkibe a folyosón, ráléptem a biológia órán felboncolandó békára, megcsúsztam a lépcsőn, illetve elveszítettem az irodalomkönyvemet.

Ez egyetlen jelentőségteljesebb esemény informatika órán történt, amikor is szabad időmben megnéztem az elektronikus leveleimet (röviden e-maileket). Miután válaszoltam azokra, amelyeket a régi osztálytársaimtól kaptam, rákattintottam egy számomra ismeretlen feladótól érkezettre. Ez volt az a hiba, ami leginkább beárnyékolta a napomat – tekintve, hogy a levélben egy olyan vírus volt, ami az egész rendszert megtámadta. Egyik pillanatról a másikra minden számítógép lefagyott a teremben, mire az osztály nagy része hangosan zúgolódni kezdett. Arra persze nem jöttek rá, hogy az én hibám volt, viszont olyan gyönyörű sértéseket küldtek a ludasnak, amelyeket megismételni ha akarnék se tudnék.

Az viszont kimondottan pozitívumnak számított, hogy senki sem állt neki piszkálni. Sőt, sikerült egy új ismeretségre szert tennem, ami nevezhető jónak és rossznak is, de leginkább semlegesnek mondanám. Az utolsó órám előtt, a folyósón fellökött egy furcsa kinézetű fiú, aki persze azonnal felsegített…

- Bocs, nem vettelek észre! – szabadkozott, miközben felvette a táskámat.

- Láthatatlan vagyok, nem látszik? – morogtam rosszkedvűen, mire ő a száját elhúzva megcsóválta a fejét.

- Te meg melyik osztályba jársz, csodabogárka? – kérdezte, majd mikor válaszoltam neki, elkerekedett szemekkel vigyorogni kezdett. – Akkor az öcsém osztálytársa vagy, igaz?

- Már bocsánat, de akár hiszed, akár nem, nincs az arcodra írva, hogy kinek a bátyja vagy…

- Ja igen, Kankuro vagyok, az öcsém neve pedig Sabaku no Gaara. Így már rémlik?

- Nem – jelentettem ki barátságtalanul. Valahogy nem volt szimpatikus a túlzottan beszédes srác, főleg, hogy a ruhája is teljesen fekete volt. Mindig is kerültem a túlzottan sötét embereket. Velem ellentétben ő nem igazán zavartatta magát, széles vigyorral az arcán elkezdte vázolni, hogy micsoda műveletlen dolognak számít, ha valaki nem ismeri az ő naaagy és híres Gaara öccsét, aki nem mellesleg ilyen meg olyan kiemelkedő eredményeket ért el itt és itt…

Csak csöngetéskor sikerült megszabadulnom tőle, és akármennyire igyekeztem is, a terem ajtaja már be volt csukva előttem. Nem kopogtam, remélve, hogy észrevétlenül besurranhatok a helyemre, ugyanis az egyik legszigorúbb tanárral volt esedékes a matek óránk: Morino Ibiki állítólag régebben a hadseregben volt vallató…

Amikor beléptem, hihetetlenül nagy csend fogadott, én pedig majdnem szívbajt kaptam. Aztán kiderült, hogy a tanár úrnak még se híre, se hamva nem volt, az osztálytársaim pedig azt hitték, hogy én ő vagyok. Egy vörös hajú fiú, akit addig még csak látásból ismertem, odajött hozzám, és kérdőre vont.

- Mégis hogy jutott neked eszedbe, hogy elkéss matekról?!

- Már megbocsáss, de ki vagy te, hogy mindenről tudni akarsz? – szegeztem neki egy újabb kérdést ahelyett, hogy válaszoltam volna. Nem tetszett az egoista hozzáállása, túlságosan is úgy éreztem a hangjából, mintha ő volna a világ közepe.

- Ha a nevem érdekel, Sabaku no Gaara vagyok – nézett rám lemondóan.

- Ó, igen? Tudod mit, Gaara? A te bátyád tartott fel azzal, hogy rólad dumált! Tehát ha szívbajt kaptám az ajtónyitásomtól, akkor köszönj mindent magadnak – mondtam neki, majd faképnél hagytam. A helyemre sétálva összeakadt a pillantásom Choujiéval, és a fiú szemeiből nagyszerűen ki tudtam venni, hogy nem érti, miért kellett összetűzésbe keverednem Gaarával.

Minden esetre én nem éreztem magam rosszul, sőt, kimondottan élveztem, hogy nem kellett meghúznom magam. Kimondottan vártam már az agyrohasztó matekot, hogy aztán lestrapált állapotban jussak el a sportklubba. Pechem volt, ugyanis körülbelül tíz perccel azután, hogy beértem a terembe, benyitott egy tanárnő, aki hazaengedett minket, mert a tanár úr beteg.

Keserű mosollyal az arcomon átsiettem a sportcsarnokba, ahol a délutáni edzésem megrendezésre került. Legnagyobb örömömre egy egész üres öltözőm volt, így teljes nyugalommal öltöttem magamra az egyébként gyűlölt tornadresszemet. Mikor már teljesen elkészültem, úgy döntöttem, hogy ideje belevetnem magam a kellemetlennek ígérkező programba.

Amikor beléptem a tornaterembe, kissé elcsodálkoztam, amikor mindössze két alakot láttam magamon kívül. Az egyikük valószínűleg Gai-sensei volt, a másik pedig egész biztosan Lee, őt megismertem. Látszólag észrevettek, ugyanis hihetetlen sebességgel előttem termettek.

- Eljöttél hát? – nézett rám a tőlem csupán egy évvel idősebb fiú örömmel csillogó szemekkel, mire én csak erőltetett mosollyal tudtam bólogatni. – Gai-sensei, nézze, a szemeiben ott van a fiatalság ereje!

- Jól mondod, Lee! – helyeselt a tanár úr, és kivillantva tökéletes fogsorát, rám vigyorgott, miközben hüvelykujját feltartva felvette az úgynevezett „jófiú pózt” – mint azt később megtudtam. – Rubi, ugye így hívnak?

- Igen, uram – motyogtam kissé rémülten.

- Látja, milyen ösztönösen öltözködik? – kérdezte Lee. Eddig észre sem vettem, hogy ez a két fazon szinte teljesen ugyanúgy néz ki, ám tényleg olyanok voltak, mintha az egyik a másiknak fiatalabb, illetve öregebb kiadása volna.

- Tökéletes alkata van! – méregetett elégedetten a sensei. – Ha egy kicsit ráedz, akkor sztár is válhat belőle! Micsoda őstehetség!

- Kérem, én nem…

- Igaza van, sensei! Pont ilyen újításra van szüksége a klubnak!

- Én…

- Lee, mi megfogtuk az Isten lábát ezzel a kisasszonnyal!

- A fiatalság ereje küldte őt nekünk!

- Lee, uram, én csak azért jöttem, hogy megnézzem a sportklubot – néztem rájuk megszeppenten, mire végre hajlandók voltak hagyni szóhoz jutni. – Igazából még soha nem sportoltam, tehát nem hiszem, hogy olyan jó lennék…

- Menten meglátjuk! – kacsintott rám Gai-sensei, majd Lee karon fogott, és a pálya egyik sarkába rángatott, miközben a tanár úr magyarázta a feladatot. – Most pedig bemelegítésnek hat kör futás! Lee, neked nyolc!

- Uram, nem várjuk meg a többieket? – kérdeztem.

- Miféle többiek? – nézett rám Lee. – Nincsenek többiek!

Mit ne mondjak, igazán kellemeset csalódtam a sportklubban. Este hatkor úgy léptem ki az iskola kapuján, hogy fel voltam töltődve energiával (amelyet Lee a fiatalság erejének nevezett), valamint mindenre megesküdtem, ami szent, hogy hétfőn ugyanott, ugyanakkor találkozunk. Nagyon jól éreztem magam, ugyanis meglehetősen családias volt a környezet, az edzés pedig egyáltalán nem amortizált le annyira, mint amennyire rettegtem tőle.

Ezen kívül megtudtam néhány dolgot az iskoláról, a tanárokról, diákokról és szokásokról. Például kiderült, hogy nem kaptam meg az iskolai fejpántot, amelynek viselése elvileg kötelező valahol. Eddig is feltűnt már, hogy mindenki ugyanazzal a jellel díszített kiegészítővel mászkál, viszont fogalmam se volt róla, hogy miért. Gai-sensei kijelentette, hogy őstehetség vagyok, tehát megengedhetetlen, hogy ne viseljem a közös emblémát. Megígérte hát, hogy beszerez nekem egyet.

Amikor hazaértem, mindent megosztottam a barna noteszemmel, ami velem történt, és közben úgy éreztem, hogy végre volt egy viszonylag jónak nevezhető napom. Ez az érzés egész addig tartott, amíg meg nem pillantottam a lucskosan hazaérkezett Alishát, ugyanis ezt követően a jókedvem azonnal megrökönyödéssé változott…