Ruby:

Amikor hazaértem, mindent megosztottam a barna noteszemmel, ami velem történt, és közben úgy éreztem, hogy végre volt egy viszonylag jónak nevezhető napom. Ez az érzés egész addig tartott, amíg meg nem pillantottam a lucskosan hazaérkezett Alishát, ugyanis ezt követően a jókedvem azonnal megrökönyödéssé változott…

- Veled meg mi történt veled? – kérdeztem őt fejcsóválva.

- Sasori el akarta venni a mobilomat, és ameddig én védekeztem, Deidara belerántott egy sáros pocsolyába. – Úgy nézett rám, mintha ez az egész teljes mértékben magától értetődő volna. – Egyébként meg találkoztam az egyik osztálytársaddal, valami Choujival. Ritka ronda srác, meg kell, hogy mondjam…

- Mi van vele? – vágtam közbe, mielőtt még bővebben is kifejthette volna a véleményét. Nem voltam kíváncsi a rágalmaira, tekintve, hogy kedveltem a kissé pufók fiút.

- Semmi, csak megkérdezte, hogy nem vagyok-e a rokonod – vonta meg a vállát. – Szerinte hasonlítunk egymásra.

Ezután szó nélkül besétált a fürdőszobába, hogy rendbe hozza magát. Én fejcsóválva nagyobbik öcsém szobája felé vettem az irányt, hogy ellenőrizzem őt. Legnagyobb meglepetésemre nem egyedül találtam őt – vagy három fiú és négy lány kuporgott még rajta kívül a helyiségben. Körben ültek a földön, és egy üveget fogtak közre.

Észrevétlenül becsuktam az ajtót, miközben elmosolyodtam. Fiatalság, bolondság – szokták mondani. Aden és Alisha is élik világukat, tökéletesen beilleszkedtek az új környezetükbe, egyedül én nem találtam még igazi barátokat, társaságot. Persze rögtön eszembe jutott a délutáni sportklub, amit nagyon is élveztem, de valamiért nem éreztem olyan közelinek Lee-t vagy a tanár urat, mint néhány régi osztálytársamat.

Mindennél jobban vágytam arra, hogy megtaláljam a helyemet, de tudtam, hogy nem szabad erőltetnem semmit. Ha valami nem magától jön, akkor az nem az igazi, mindig is így gondoltam. Nem akartam keseregni, így inkább bevonultam a szobámba, ahol az első dolog, ami szemet szúrt, nem más volt, mint a noteszem, amibe már lejegyzeteltem az életem eddigi szakaszát.

Elvigyorodtam, majd lehuppantam a székemre, hogy megörökítsem az emlékezetes testnevelő délutánomat. Mivel nem kellett sietnem, odafigyeltem mindenre, a helyesírástól egészen a fogalmazásig, a szépen kikerekített mondatokon át. Mindig azt hallottam a tanároktól, hogy egy mű akkor számít irodalmiasnak, ha nem tőmondatokból áll, hanem jól kifejezett, kifejtett frázisokból.

Nem kellett olyan sok eseményről tudósítanom, így hamar befejeztem az írást. Tanulni már nem volt kedvem, ezért úgy döntöttem, hogy bekapcsolom a számítógépemet, hogy írjak egy e-mailt az egyik barátnőmnek, akivel régen osztálytársak voltunk. Szerettem volna tájékozódni az ottani eseményekről, így rengeteg kérdést tettem fel, valamint megosztottam vele is a velem történteket. Miután elküldtem a kilométer hosszú levelet, valami szemet szúrt a postafiókomban.

- Ez meg mi lehet? – kérdeztem félhangosan. – Értesítjük, hogy Inuzuka Kiba meghívót küldött önnek a Tűz akarata közösségi oldalára. Há, úgy látszik, nem csak blöffölt azzal a meghívással!

Egy percnyi gondolkodás után rákattintottam a Meghívás elfogadása feliratra, majd egy felugró ablakkal találtam szemben magam. Hirtelen felindulásból készségesen válaszoltam minden kérdésre, megadtam az adataimat, sőt, még egy bemutatkozást is rittyentettem.

Képet viszont már nem voltam hajlandó feltölteni magamról, így csupán egy általam készített fotót tettem fel, amin egy harmatos, piros rózsa volt. Rengeteg rublikát hagytam üresen, ezek ugyanis a különböző társalgóprogramokon való címet kérték. Én egyik ilyenre sem regisztráltam még, tehát nem lett volna értelme akármit is odaírnom.

Ekkor csengettek, én pedig kénytelen voltam ajtót nyitni. Morogva indultam el a bejárat felé, miközben beszóltam a húgomnak, hogy valószínűleg őt keresi valamelyik barátja. Ez tűnt az egyetlen épkézláb lehetőségnek, tekintve, hogy Adennél már így is több gyerek volt a kelleténél.

Egy sóhaj kíséretében tártam ki az ajtót, de meglepetésemben már vissza is csuktam volna, ha a vendég meg nem állít. Az egyik osztálytársam állt előttem, ráadásul egy fiú, akiről a nevén kívül az égvilágon semmit nem tudtam. A szőke hajú srác széles mosollyal az arcán invitálást nem várva belépett a házba, én pedig hirtelenjében még csak tiltakozni sem tudtam, csak becsuktam utána az ajtót.

- Nem akartalak zavarni, de nem értem a matekot – szabadkozott, miközben lehuppant a nappali kanapéjára, és elővett egy nagy alakú, négyzetrácsos füzetet. – Sasuke szerint te vagy az egyetlen, aki képes elmagyarázni a gyökvonás azonosságait. Segítesz, ugye?

- Pe-persze – nyögtem ki nagy nehezen. Kissé abszurdnak tűnt ugyan, hogy Naruto, akivel eddig jó, ha két szót váltottam - valamint a vezetéknevét sem tudom -, itt ül a díványunkon. Minden esetre leültem mellé, és hozzáláttam a korrepetáláshoz. Ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint amilyenre számítottam, ugyanis „tanítványom” figyelme igen gyakran elkalandozott.

Nem azért mondom, mert nem szeretem a matekot, de meg tudtam érteni. Aki nincsen otthon ezen a területen, annak bizony nehezére eshet a tömény logikára és a sok számra koncentrálni. Már fél kilenc volt, mikor megegyeztünk abban, hogy érti az egész témakört.

- Köszönöm! – vigyorgott rám. – Életmentő voltál. Hinata szerzett egy fülest arról, hogy holnap én fogok felelni…

- Nincs mit, szívesen segítettem! – fújtam ki magam, miközben elégedetten dőltem hátra. – De egy valamit még mindig nem értek. Honnan tudtad, hogy hol lakom?

- Mi sem egyszerűbb! – nevetett fel úgy, hogy az arca pajkosan kisfiússá vált. – Megkérdeztem Sasukét, aki felhívta Inót, aki azt mondta, hogy Sakura azt hallotta Hinatától, hogy az unokatestvére azt mondta, hogy Rock Lee hallotta az osztálytársaitól a címedet, mikor azok a húgodat akarták meglátogatni.

- Aha. – Csak ennyit bírtam kinyögni. – Most tulajdonképpen ezek az emberek mind tudják, hogy hol lakom?

- Nem, dehogy! A titkárságon kértem el a címedet – közölte velem úgy, mintha ezt teljesen egyértelmű és követhető logikával következtette volna ki. Lehetséges, hogy csak én vagyok túl elvont, de nekem ez valamiért nem volt olyan kézenfekvő megoldás.

Elgondolkozva néztem Naruto füzetére, melyet még mindig a kezemben tartottam. Az éppen akkor átvett anyagrésznél volt nyitva, így tökéletesen látszott tulajdonosának kézírása. A betűk kissé döntve voltak, valamint a fiú nem épp a legtakarosabb módon írta őket. Egyszer olvastam valamit arról, hogy az ember személyiségét meg lehet ismerni az írásáról. Vajon tényleg ilyen egyszerű lenne? Mindenki igyekszik elrejteni azt, aki valójában, de mégis ott van az árulkodó jel, ami leleplezi őket...

- Mondd csak, miért vagy olyan fura? – kérdezte Naruto hirtelen, ezzel kizökkentve engem a gondolataimból. – Mármint… Nem szoktál senkivel beszélni, egész nap feszült vagy, és ezért mindent elszúrsz. Miért vagy ilyen zárkózott?

- Erre még nem gondoltam – vallottam be őszintén. – Talán igazad van, és tényleg azért csinálok annyi galibát, mert… Tudod, én soha nem voltam népszerű, csak néhány barátom volt mindig. A legtöbben állandóan piszkáltak, így érthető, hogy az új iskolában arra törekszem, hogy senkinek se legyek útban. Nem akarok ellenségeket szerezni, és a legegyszerűbb, ha meghúzom magam – így nem vesznek észre.

- Szerintem lazíthatnál – vonta meg a vállát, miközben felállt, ezzel jelezve, hogy távozni kíván. – Barátok és ellenségek mindig lesznek az ember életében. Ettől olyan izgalmas az egész!

Búcsúzóul még rám mosolygott, majd alakja beleveszett a sötétségbe. Még sokáig álltam az ajtóban, és bámultam azt a helyet, ahol eltűnni láttam az örökké vidám fiút. Elbambultam, szó szerint meredtem magam elé, miközben teljesen máshová kalandozott el a képzeletem. Rájöttem, hogy igaza van: az életet élvezni kell, nem megfutamodni előle.

A probléma csak az, hogy ötletem sincs, hogy merre induljak el ebben az új környezetben. Nincsen egyetlen biztos pontom sem, amiben megkapaszkodhatnék, csupán halvány körvonalakat látok magam körül. Mind messze vannak tőlem és egymástól, így egyáltalán nem mindegy, hogy melyik felé indulok el.

Nem vagyok még kész megtenni az első lépést, ami meghatározza az itteni életemet. Szükségem van egy biztonságos, felém nyújtott kézre, ami segít kiválasztani a helyes utat. Ez a kéz még nincs mellettem, várnom kell rá. De érzem, hogy egyszer rám talál, és akkor többé már nem kell tartanom az ellenségektől…