Ruby:

Péntek reggel ismét tornával kezdtünk, de ezúttal nem foglalkoztam azzal, hogy néhányan kuncogni kezdtek a hátam mögött. Emelt fővel viseltem a zöld tornadresszt, amit hirtelenjében egészen meg is kedveltem. Hamarabb értem be, mint a többiek, így nem kellett sietnem az öltözéssel. Beültem a terembe, mint legutóbb, és az államat a tenyerembe támasztva szemléltem a lassanként megérkezőket.

Csak pár percig voltam egyedül, ugyanis hiperaktív barátom – nevezetesen Rock Lee – szintén hamarabb jelent meg a kelleténél. Egy szép vigyorral az arcán lehuppant mellém, és magyarázni kezdett valamit arról, hogy az ő évfolyamának mindig egyszerre van testnevelés órája az enyémmel. Nem kötöttem az orrára, hogy ezt már én is észrevettem, ugyanis nem akartam letörni őt. Csak figyelmesen hallgattam őt, beszélni nem igazán tudtam, no, meg nem is akartam.

Kiderült az is, hogy az iskolában tanító másik tornatanár szülni ment, így egyelőre összevont óráink lesznek. Gai-sensei úgyis ismert mindenkit, az ő osztályukból is, hiszen Lee állandóan magyarázott neki az őt körülvevőkről. Én is tudtam már például, hogy matekon mögötte ül két fiú az Akatsukiból…

A különböző sportokról folyt éppen a szó – mint mindig –, mikor megjelent néhány osztálytársnőm a terem ajtajában. A mellettem ülő fiú azonnal arra fordította tekintetét, amerről a vidáman csacsogó hangokat hallottuk. Amikor megpillantotta a lánycsapatot, a szemében különös csillogás jelent meg, majd őrült tempóban keresni kezdett köztük valakit. Azt már nem tudtam meg, hogy kit akart olyan nagyon látni, ugyanis két felém közeledő személy jobban lekötötte a figyelmemet.

Hamarosan egy hosszú, fekete hajú fiú és egy két kontyba tűzött, barna hajú lány állt meg előttem. A felettem lévő osztályba jártak, mindössze ennyit tudtam róluk. A lány leült mellém, és egy kedves mosoly kíséretében kezet nyújtott.

- Szia! A nevem Tenten! Te vagy Lee új sportklubos barátja, ugye?

- Izé… Azt hiszem – néztem segélykérőn az érintettre, ő azonban nem figyelt rám, csak a hátához tudtam volna beszélni, ha tovább próbálkoztam volna. – A nevem Rubi, örvendek!

- Ne is figyelj erre a hősszerelmes ökörre! – vonta meg a vállát a még mindig előttem álló fiú, miközben kedvenc zöldruhás barátomra (pontosabban még csak barátszerűségemre) mutatott. – Ahányszor csak meglátja azt a lányt, máris elbor…

- Neji! – torkolta le őt a lány, mire ő elfintorodott kissé, én pedig elmosolyodtam az arckifejezését látva.

Ezután már nem is esett több szó köztünk, azonban, mikor Gai-sensei megérkezett, Lee hirtelen felrántott a padról, és karonfogva ráncigálni kezdett kedves tanára felé. Először még megpróbáltam ellenkezni, de aztán beláttam, hogy semmi értelme nincsen balhézni, csak kellemetlen helyzetbe hoznám magam.

Az óra a vártnál sokkal kellemesebben telt, ugyanis oktatónk olyannyira értékelte a sportklubon való részvételemet, hogy nekem is külön feladatot adott, nem csak a többi kiemelkedő tornásznak. Ezek nem mások voltak, mint a klubon már megismert fiú és még rajta kívül két másik – mindkettő az Akatsuki nevezetű banda tagja.

A többiek fociztak vagy röplabdáztak, míg mi a pálya széle körül futottunk, majd azon kívül végeztünk különböző nehéz gyakorlatokat. Megerőltetőek voltak, mégis jobban örültem neki, hogy nem kellett közösségi munkában részt vennem, ugyanis biztosra vettem, hogy ha beállnék az osztálytársaim közé, akkor utolsónak választanának be valamelyik csapatba. Még nem ismernek, így a képességeimmel sem lehetnek tisztában. Bár, ez utóbbiakkal én se teljesen vagyok képben…

Éppen egy lábon állva próbáltam megérinteni mindkét kezemmel a lábujjaimat, a másik lábamat pedig igyekeztem minél magasabbra emelni, mikor hirtelen egy ütést éreztem a fejemen. Még éreztem, ahogy megremegve elveszítem az egyensúlyomat, és tehetetlenül zuhanni kezdek, majd elsötétült a világ…

- Szerintetek mentőt kellene hívni?
- Mi lesz így vele?
- Nem fog meghalni, ugye?
- Ne hülyéskedj már, Hinata! Ennyire azért nem komoly a baj…
- Gai-sensei hamarosan megérkezik a segítséggel!
- Lee, fogd már be!
- Értettem, Sakura kisasszony!
- Ne hívj így!
- Értettem, Sakura-san!
- Öááá!
- Nyugi, ne törődj vele!
- Végre egy tesi óra, amikor történik is valami!
- Hidan, ez nem jó dolog!
- Ez kellemetlen…
- Menjetek már hátrébb, elszívjátok előle a levegőt!

Körülbelül tíz ember beszélt egyszerre, mikor magamhoz tértem. A szememet még nem nyitottam ki, csak próbáltam találgatni, hogy mi történhetett. Arról letettem, hogy a meglehetősen hangos mondatokból kiragadjak akár egy értelmeset és használhatót is, ugyanis egyik sem segített rajtam túl sokat. A tornaterem padlóján feküdtem, körülöttem pedig megszámlálhatatlan sok diák lézengett.

A fejem egy kicsit zsongott, olyan volt, mintha az agyam zsibbadt volna, de én erősen kételkedtem ennek lehetségességében. Néhány percnyi hallgatózás után úgy döntöttem, hogy kinyitom a szemem, és megkérdezek valakit a történtekről. Amikor megpillantottam a körém verbuválódott tömeget, kis híján ismét sötétségbe merültem. Még soha életemben nem figyeltek rám ennyien egyszerre!

- Jól vagy?
- Hívjátok Gai-sen…
- Nem, Lee!
- Egyben vagy?
- Fáj valamid?
- Kérsz egy zsepit?
- Hagyjátok már!
- Maradj csendben!
- Lehet, hogy agyrázkódása van…
- Hinata, beszélsz itt zöldeket!
- Gai-sensei!
- Hozzak neked valamit?
- Nagyon fáj?
- Mi a kedvenc színed?

- Mi van? – pislogtam magam elé elveszetten. Fogalmam sem volt, hogy kihez forduljak a rengeteg ember közül, így maradt a bevált módszer, mely szerint bámulok a semmibe, mint a hülyegyerek. – Valaki mondja el, hogy mi történt! Chouji, kérlek! – néztem rá végül az egyetlen olyanra, akiben volt annyi biztonságom, hogy meg merjem szólítani.

- Mi fociztunk – kezdte el engedelmesen a fiú, majd meg is állt, hogy megvárja, amíg mindenki el nem hallgat. Szerencsére a legtöbben azonnal lakatot tettek a szájukra, így a történet zavartalanul folytatódhatott, pontosabban kezdődhetett el. – Nagyon szoros volt a meccs, feszült volt mindenki. Nem csoda, hogy a szokásosnál jóval erősebbeket rúgtunk, nagyon nyerni akartunk mi is, az ellenfél is. Aztán Naruto passzolt Sasukének, aki egészen véletlenül rossz irányba továbbította a labdát, ami egyenesen téged talált el. Elájultál.

- Értem – simogattam meg a fejem fintorogva. Miért kell nekem állandóan útban lenni? Ezt soha nem fogom megérteni. – Sajnálom…

- Te sajnálod?! – húzta el a száját Sasuke. – Én rúgtalak fejbe, és te sajnálod?

- Bocsánat – suttogtam megszeppenve. Hát, ez nagyon jó! Azt várja, hogy reklamáljak, vagy mi? Nem direkt bikázott bele és rúgta felém, igaz? Akkor meg mi okom lenne panaszkodni?

- Erre bocsánatot kér! Az eszem megáll… - A fiú megforgatta a szemét, majd egy mély levegőt véve kezet nyújtott nekem, hogy felsegítsen a földről. Én elfogadtam a segítséget, ugyanis volt egy olyan sejtésem, hogy egyedül meglehetősen sok nehézségbe telt volna a felállás. Amikor már talpon voltam, mellém lépett egy vörös hajú, szemüveges lány az osztályból, és mosolyogva felajánlotta, hogy bekísér az öltözőbe.

A többiek persze Gai-sensei utasítása szerint folytatták a játékot egészen óra végéig, mi pedig lassan kisétáltunk a teremből a folyosóra. A harmadik ajtón beléptünk, és én fáradtam tapogattam a falat magam mellett. Amikor végre leülhettem a padra a táskám mellé, megkérdeztem a nevét, ő pedig elvigyorodott, és elégedetten kihúzta magát.

- A nevem Karin – jelentette ki vidáman. – Én vagyok iskolaújság egyik szerkesztője, nem mellesleg rengeteg cikket írok bele! Azt hittem, hogy rólam már mindenki hallott, de ezek szerint te még túlságosan új vagy ehhez. Az órákon jóval hátrébb ülök, mint te, és rendszerint a tanár után surranok be, és előtte lógok ki, így akkor nem igazán láthattál. A szünetek nagy részét meghatározatlan helyen töltöm, állandóan rohanok valahová. Egyedül tesi órán vagyok viszonylag pontos…

- Örvendek – erőltettem mosolyt az arcomra. Meglehetősen érdekes figura volt, de kimondottan szimpatikus. Jóval pozitívabbnak tűnt, mint amilyen én vagyok, így érthető, hogy miért okozott olyan furcsa benyomást elsőre. Nem mindig tudom értékelni azokat, akiknek jó kedvük van, ha nekem nincs, most azonban csak elnézően mosolyogtam.

- Mondd csak, mit csinálsz te egész nap a teremben? Nem unod magad halálra? – érdeklődött szemtelenül. Leült mellém, és szemüvegén keresztül vizsgálgatni kezdett, ami nagyon zavart, hiszen soha sem szerettem, ha rám figyeltek.

- Csak várom a következő órákat – válaszoltam zavartan. Ezután feltett még legalább tizenöt ehhez hasonlóan agyalágyult kérdést, amire én mindössze igennel vagy nemmel válaszoltam. Meglehetősen hiányoltam a fiúk tapintatos kérdéseit, valamint a legtöbb diák rajtam átnéző szemeit. Amióta itt vagyok, csak egyszer fordult elő, hogy valaki ennyit kérdezősködött: amikor a kórházban voltam. Kiba annyi mindent meg akart tudni, hogy már azért fohászkodtam, hogy némuljon meg – amit majdnem meg is tett, mikor megismerte Alishát.

- Ejnye, nem szabad ennyire megfeneklened! – csóválta a fejét rosszallónak szánt arccal, de a széles mosolyt, mely elterült az orcáján, nem tudta eltűntetni. – Tudod mit? Öltözz gyorsan vissza! Hopp, hopp-hopp! – Tapsolni kezdett, hogy ezzel nyomatékosítsa kérését. Én nem tehettem mást, így engedelmeskedtem. Ő két perc alatt teljesen eltűntette magáról a tornaóra nyomait, aztán, mikor már rendes ruhában álltam meg előtte, elővett egy üveget, aminek szórófej volt a tetején. Gyorsan rám fújt néhányat, mire észrevettem, hogy epres testpermet volt – pont olyan, amit egyszer meg akartam venni a boltban.

Ezután óvatosan kiosontunk a sportcsarnokból, és az iskola felé vettük az irányt. Bennem enyhe kétely ébred a lógás helyességét illetően, de inkább nem tettem szóvá a dolgot. Árnyékként követtem Karint, aki úgy vágott át a folyosókon, mintha ott nőtt volna fel, ahol én rendszeresen eltévedek. A második emeleten egyszer csak megállt egy ajtó előtt, és óriási lendülettel berontott rajta. Az emberek, akik odabentről látták belépőjét, azt gondolhatták, hogy még egy másodpercig sem toporgott odakint, hanem csak úgy, egyszerűen berobbant a terembe.

A helyiség sokban különbözött az áltagos tantermektől, ugyanis falait szinte teljes egészében újságkivágások díszítették, valamint jóval kevesebb asztal helyezkedett el benne. A néhány bent lévő padon, melyek egymástól tisztes távolságra álltak, számítógépek voltak, mellettük pedig egy-egy egyedi íróasztalnak használt felület. Mindegyik kis szigeten ott díszelgett egy tábla, amire tulajdonosának neve volt ráírva.

Követtem a temperamentumosan belépő lányt, aki egyenesen az egyik legnagyobb iroda felé vette az irányt – mert ezek mind személyre szabott irodák voltak egy légtérben. Itt a számítógépes asztal mellé elforgatva még egy másik padot helyeztek el, amelyre óriási halom papírt tettek, ezzel elfoglalva a helyet a fényképektől és íróeszközöktől. Az összhatás egy nagyon takaros, ámde hihetetlenül rendetlen zug hatását keltette bennem.

- SUIGETSU! – kiáltotta el magát hirtelen a mellettem álló lány, mire a teremben lézengő három diák közül ketten kisomfordáltak, a maradék egy pedig unott fintorral az arcán vetett egy lesajnáló pillantást ránk. Ezután egyszerűen maga elé kezdett el bámulni, amitől olyan ember hatását keltette, mint aki puszta élvezetből fixírozza az asztalra felrakott lábait.

Karin nagy levegőt vett, és felkapott egy különösen rendezetlen papírköteget. Odavágtatott a fapofával ülőhöz, levágta az iratokat annak orra elé, és hozzálátott a fiú kiosztásához.

- Mégis hogy képzeled ezt?! Megmondtam, hogy ezt a cikket nem vagyok hajlandó leközölni! Ez nem fog változni akkor sem, ha minden egyes nap tíz szál rózsát küldesz nekem postán, vagy bérgyilkosokat fogadsz ellenem!

- Már megbocsáss, de te csak az egyik szerkesztő vagy! – húzta el a száját a fiú. – Ha te letiltod az én cikkem, akkor búcsút mondhatsz a sajátodnak is… Ha nem tudnád, kettőn áll a vásár, Karin!

- Állat! – sziszegte a lány, majd nemes egyszerűséggel ráborította az asztalt ellenségére. Igen, láttam, hogy a névtábláján neki is ott van a szerkesztő szócska. Tehát ellenfelek, nem igaz? Tovább nem maradtunk a teremben, hanem nyílegyenesen a stúdió felé vettük az irányt. Út közben megkérdeztem Karint, hogy nem lesz-e baj abból, hogy lógunk. Erre ő csak legyintett, és azt mondta, hogy már évek óta ezt csinálja, de még soha nem kapták rajta. Jó társaságba keveredtem, mondhatom…