Ruby:

Karin egész álló nap rángatott magával mindenhová, bejártuk a fél iskolát, sőt, még az igazgatóiba is benéztünk. Hogy miért? A vörös hajú lány létszükségletnek érezte, hogy megpróbálja kirúgatni Suigetsut a suliból. Igen, ezzel az indokkal képes volt bemenni a legfőbb irodába, ráadásul nekem is vele kellett mennem – mondván, hogy én vagyok a tanúja. Meg kellett erősítenem, hogy a srác szemtelenül viselkedett vele, valamint el kellett mondanom, hogy egy…

- Karin, én ezt nem mondom ki az igazgató jelenlétében!

- Miért nem? – nézett rám értetlenkedve. – Csupán annyit kértem, hogy támaszd alá, hogy Suigetsu egy megátalkodott-tapló-féreg-pofátlan-bunkó-állat, csak lehetőleg bővebben és csúnyább szavakkal…

Miután én nagy nehezen beleegyeztem a beszámolóba, elfogott a bűntudat, tekintve, hogy egyáltalán nem ilyennek láttam az érintettet. Mikor azonban szólásra nyitottam a számat, az igazgató – egy vénséges vén nagypapa – leintett.

- El se kezdd! Karin, ha maga Suigetsu jönne is ide, mint a tanúd, akkor sem rúgnám őt ki. Nagyon tehetséges firkász, pont, mint te, kislányom! Egyébként is, nincs annyi problémás ügye, hogy eltanácsolhassam… Fogadd el, hogy mindketten az újság főszerkesztői vagytok, és próbálj meg együttműködni vele, jó?

- Igenis, Sarutobi úr! – hajtotta le a fejét a lány, aztán elnézést kért a zavarásért, és távoztunk a helyiségből. Akkor még nem értettem teljesen, hogy az igazgató mire utalt. Egészen addig, amíg a hazafelé tartó buszon az egyik mellém lehuppanó osztálytársam, név szerint Shikamaru, el nem mesélte a mindenki által ismert történetet.

Megtudtam, hogy Karin már elsős kora óta újságírónak készült, nagyon ambiciózus volt, és mindenkire tudott hatni a határozott fellépésével. Amikor az alsóbb osztályos épületben végzősök voltak, őt már bevették az iskolaújsághoz, amit óriási előrelépésnek könyvelt el. Egy évig törekedett a tökéletességre, rászokott az állandó rohangálásra, óriási segítségére vált az akkor végzős szerkesztőnek. Amikor megüresedett ez a poszt, mindenki azt hitte, hogy Karint választják meg helyette, azonban ez nem egészen így történt.

Volt egy másik újságíró is a többiek között, akit nem igazán méltattak sokra, ugyanis igencsak lazán vette a dolgokat – nem volt igazán elhívatott. A cikkei csak elszórtan jelentek meg – azonban annál nagyobbat ütöttek. Ő volt Suigetsu, az a fiú, akivel ma találkoztam. Egész jóban is voltak Karinnal, egészen addig, amíg meg nem érkezett a határozat, melyből kiderült, hogy ketten kapták meg a főszerkesztői címet. A srác először barátságosan nyitott, és felajánlotta, hogy végezzenek minden munkát együtt, de elutasítást kapott.

Karin nem mondta ugyan ki, de meggyűlölte őt azért, mert különösebb erőfeszítés nélkül érte el azt, amit ő kemény munkával. Azt már nem számolta bele, hogy ő szeretett is körbe-körbe szaladgálni az iskolában, leordítani azoknak a fejét, akik kicsúsztak a határidőből és az újság sorsát is a szívén viselte.

- Így aztán, mivel a két szerkesztő gyakorlatilag nyílt háborúban áll egymással, az újság két részre van tagolva – magyarázta Shikamaru. – Az egyik felében a Karin által engedélyezettek, míg a másikban a Suigetsu fennhatósága alatt álló rovatok működnek. A diri állandóan békíteni próbálja őket, mert nem veszi észre, hogy veszett ügy… Mindenki más már réges-régen belenyugodott abba, hogy ők ketten már soha nem tudják ott folytatni, ahol abbahagyták.

- Miért, hol hagyták abba? – kérdeztem értetlenül.

- Abban az időben, mikor még barátoknak nevezhettük őket, sokan azt rebesgették, hogy év végén már egy párként láthatjuk őket. Csak ugyebár közbejött ez a kínos kinevezés…

- Ó, ezt nem tudtam – sütöttem le a szemem. Többet már nem beszélgettem Shikamaruval, ugyanis az én megállóm következett, tehát leszálltam. Nem értettem, hogy az élet miért volt ennyire szeszélyes velük, hiszen talán még most is járnának, vagy legalábbis jóban lennének, ha… Ekkora két marhát! Suigetsu simán visszautasíthatta volna a szerkesztői posztot, ha úgysem pályázott rá, Karin pedig… Miért nem tudta elfogadni, hogy legyenek társak?

Ezekkel a gondolatokkal értem haza, ám, azonnal elfelejtettem minden mást, mikor beléptem a nappaliba. Az ugyanis teljesen át volt rendezve, jóformán rá se ismertem a helyiségre. A bútorok jó része hiányzott, csak néhány asztal volt a falhoz tolva, valamint az egyik sarokban egy számomra ismeretlen DJ felszerelés állt. Egy DJ felszerelés, hangfalakkal, CD-kkel, keverőpulttal, meg mindennel. Mégis mi a fenét keres a házunkban egy DJ cucc?!

- Alisha! – kiáltottam el magam, mire drágalátós húgom előmászott e fent említett érdekes elektronikai felszerelés mögül, és széles vigyorral az arcán elindult felém.

- Jó, hogy jössz! – kezdte, mikor már majdnem előttem állt. – Segíts kiplakátozni a környéket! Nem biztos, hogy idetalálnak a vendégek, ha nincsenek kint a jelzések…

- Miféle vendégek? És mi ez az egész?

- Házibuli lesz, nővérkém! – kezdett el örömtáncot lejteni Alisha, én pedig kis híján dobtam egy hátast. Értetlenkedésem valószínűleg kiülhetett az arcomra is, mivel miután karon ragadott, és felkapta a megannyi papírt, magyarázni kezdett. – Minden pénteken rendeznek házibulit valahol. Tudod, ahol éppen nincsen szülő. Namármost, mivel az Akatsuki megtudta, hogy anyáék egészen jövő hét keddig nem lesznek itthon, javasolták, hogy most nálunk legyen a buli…

- És te ebbe belementél?! – hüledeztem, miközben segítettem neki felragasztani az egyik plakátját az előttünk álló villanyoszlopra. – Pontosan kiket hívtál meg?

- Én senkit – vonta meg a vállát. – Az alsó iskolából jöhet a két felsőbb évfolyam, vagyis Adenék és az alattuk járók; a felső iskolából pedig akárki. Csak pár emberről tudom biztosan, hogy eljön.

- Például kiről? – faggattam tovább. Valahogy elpárolgott belőlem a kezdeti düh, és helyette egy eddig ismeretlen érzés kerített hatalmába: az izgalom. Hirtelen nem akartam leállítani a buli szervezését, hanem meg akartam nézni, mi sül ki belőle, valamint elgondolkoztam azon is, hogy esetleg megismerhetnék néhány embert ezen a rendezvényen.

- Jön az egész Akatsuki banda, Aden négy barátja, két barátnőm… A te osztályodból meg Naruto, Sasuke, Ino és Sakura. Őket azért ismered, ugye?

- Nem, fogalmam sincs, hogy kicsodák – forgattam meg a szememet. – Még szép, hogy ismerem a saját osztálytársaimat!

- Jó – nézett rám óvatosan. – Csak azért, mert én azt hallottam Itachitól, hogy Sasuke szerint nagyon… hogy is mondjam? Félénk vagy. Figyelj, ez így nem mehet tovább!

- Hogy érted ezt? - Próbáltam úgy beszélni, mintha nem tudnám, mire gondol. Pedig teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy azt akarja, legyek nyitottabb.

- Miért nem engeded, hogy megismerjenek? Biztos vagyok benne, hogy ha egy kicsit is bizalmasabb lennél a többiekkel, akkor nagyon sokan megszeretnének. Érdekes vagy, Rubi, csak félsz megmutatni magadat! Kérlek, legalább ma este próbálj meg egy kicsit feloldódni!

Elnézően rámosolyogtam, és nagy nehezen bólintottam. Biztos voltam benne, hogy nem fogom tudni teljesíteni a kérését. Túlságosan is féltem attól, hogy ellenségeket szerzek, ha megnyílok mások előtt. Tényleg egyszerűbb, ha meghúzom magam és barátok nélkül élek, de nem zaklatnak ellenségek. Ehhez tartom magam – határoztam el.

Amikor befejeztük a plakátozást, gyorsan hazasiettünk, hogy segítsünk Adennek elpakolni minden értékeset. Később kiderült, hogy minden ilyen tárgy az én szobámban kapott új helyet, tehát lehetelten volt bejutni oda. Alisha ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy valami csajszisabb ruhát vegyek fel, így nemes egyszerűséggel berángatott a saját rezidenciájába, és kiválasztott nekem egy öltözéket a sajátjai közül.

Kicsit szűk volt a szoknya, amit fel kellett vennem, de nagyon előnyösen festettem benne – ezt még én is felismertem. Nem látszottam olyan szinten teltnek, mint amilyennek egyébként. Barna hajamat szimplán csak összefogtam, így az arcom szokás szerint jobban látszott, mint amennyire másoké szokott. A húgom már többször is javasolta, hogy vágassak frufrut, mert az különleges megjelenést kölcsönözne nekem, de nem fogadtam meg a tanácsát.

Alig, hogy elkészültünk, nagy robajjal kicsapódott a bejárati ajtó, és berontott rajta Hidan, akinek a keze tele volt üvegekkel. Félreértés ne essék, nem dísznek hozta őket – kőkeményen inni tervezett. Mögötte megjelent a többi bandatag is, akik szintén mind a kezükben tartottak valami iható vagy ehető dolgot. Mi Alishával segítettünk mindennek helyet találni, de az újabb és újabb holmik nem fogytak el.

Időközben egyre több ismerős és ismeretlen jelent meg a nappalinkban, valaki a zenét is bekapcsolta. Egy idő után úgy döntöttünk, hogy többet nem játsszuk a rakodólányt, úgyis mindenki megtalálja, amit keres. Drágalátós testvéreim azonnal a táncparkett közepére verekedték magukat, hogy kitombolhassák magukat, míg én egyedül maradtam az asztalok mellett.

Egy darabig csak zavartan néztem a tömeget, ám, hamarosan megkocogtatta valaki a vállamat. Amikor odafordultam, egy mosolygós, kerek arccal találtam szemben magam, mely Chouji nevű osztálytársamhoz tartozott.

- Ez a süti nagyon finom! – közölte velem, és felém nyújtott egy tálcát, mire én engedelmesen elvettem egyet az édességek közül. Gyorsan bele is haraptam, hogy ne csak tétlenül álldogáljak ott. – Szép házatok van.

- Igen? Ööö, köszi! – mosolyodtam el, majd eltüntettem a kezemben lévő sütemény maradékát is. – Tényleg finom!

- Mondtam én – húzta ki magát büszkén. – Ezekhez nagyon jól értek. Világéletemben szakácsnak készültem, tehát elmaradhatatlan érzékem van az ételekhez. Tényleg, te mi szeretnél lenni?

- Még nem tudom – dőltem neki az asztallapnak, és komolyan elgondolkoztam. Még nem döntöttem el, hogy mit szeretnék csinálni, merre tanulnék tovább, vagy mi menne egyáltalán. Azonban körülöttem úgy tűnik, hogy már majdnem mindenki tudja, mihez akar kezdeni magával – Alisha például pszichológus, mert nagyon jól ért az emberekhez.

- Azt sajnálom, hogy főzést nem tanítanak az iskolában – húzta el a száját Chouji. – Legalább lenne valami, amiből nem hármas lennék… Nofene, nem tehetek róla, hogy nem a matek az erősségem!

- Ne is mondd! – fordultam hirtelen felé. – Egyszerűen ki nem állhatom a természettudományi tárgyakat! A probléma csak az, hogy a humánokból sem jeleskedem… Nekem semmi nem megy igazán.

- Ne aggódj! – mosolygott rám. – Olyan nincs, hogy valaki semmiből se emelkedjen ki. Csak még nem jöttél rá, hogy mi az, amiben a legjobb vagy.

Többet már nem beszélgettünk, ugyanis megérkezett Ino, aki rögtön letámadta a fiút, amiért már megint eszik. Még hallottam a vitájukat, miszerint „Ha így folytatod, akkor olyan leszel, mint a várási malac!” Magamban jót mosolyogtam rajtuk, mert aranyosnak tűntek, ahogyan egymáshoz viszonyultak – barátságosak voltak.

Amikor ismét a parkettre szegeztem a tekintetemet, megpillantottam, hogy Alisha kikerüli a két fiút, akikkel eddig táncolt, és egy harmadikkal kezd el beszélgetni. Ez pedig nem volt más, mint Kiba, aki valószínűleg most örülhet a fejének, amiért észrevette őt. Egy sarokban észrevettem Karint, aki gőzerővel jegyzetelt a noteszébe, majd, mikor látta, hogy ránéztem, vigyorogva integetni kezdett.

- Hé, te! – rázott meg valaki kissé erősen, mire én kissé meglepetten néztem a hozzám szóló irányába. Felfedeztem, hogy Hidan az, akinek a keze még mindig a vállamon pihent. Szemeiből látszott, hogy már túl van jó néhány pohár alkoholon, de ettől függetlenül ura volt a mozdulatainak, arcán pedig huncut vigyor ült. – Miért nem táncolsz?

- Nem tudok. Csak mindenki látná, hogy milyen idétlen vagyok, úgyhogy inkább csak nézem őket – magyaráztam neki, mire ő kinyitotta száját, megnyalta a szája szélét, és közben lassan bólintott néhányszor.

- Nem baj, majd én megtanítalak! – Azzal már csuklón is ragadott, és húzni kezdett a szoba közepére. Éppen egy közepesen lassú szám ment, ő pedig a derekamra tette a kezét, és segített a lépésekben. Úgy kapaszkodtam a karjába, mintha az életem múlt volna rajta, amit meg is jegyzett, miközben jót nevetett rajtam. Meglehetősen mulatságos is, hogy egy józan kapaszkodik a részegbe, mert az biztosabb lábakon áll…

Elhaladtunk Alisha mellett, aki immár egy Juugo nevű fiúval táncolt, hátrahagyva Kibát és még ki tudja hány másik srácot. Hugicám rám kacsintott, de nem mondott semmit, túlságosan lekötötte az, hogy az általa elhagyottak bosszús arcát pásztázva vigyorogjon. Megpillantottam Adent és négy barátját, két lányt és két fiút, akik ötösben tomboltak – lassú zenére!

- Az a te öcséd? – kérdezte Hidan.

- Látsz itt más olyat, akinek betudhatod? – sóhajtottam fel. Új dal következett, még az előzőnél is lassabb egy kicsivel, mire ő még szorosabban magához húzott. A nyakamon éreztem a leheletét, mely meglehetősen kellemes illatú volt. Soha nem szerettem különösebben az alkoholt, viszont az illata mindig is vonzott. Kellemesen engedtem a görcsből, amelybe tagjaimat szorítottam még akkor, mikor táncolni kezdtünk.

- Ugye, milyen jól bírom az alkoholt?

- Igen – hagytam rá. – Azt hittem, hogy holt részeg vagy…

- Sok víz, ez a titkom! Ihatok amennyit akarok, ha mellette a vizet is vedelem.

- Érdekes… Erről eddig még nem hallottam. Én egyáltalán nem értek ezekhez a dolgokhoz. Még azt sem tudom, hogy mennyire bírom az alkoholt; lehet, hogy már egy nagyobb pohár is megártana. Pedig az illata nagyon jó!

- Miért nem beszélsz máskor is? – kérdezte hirtelen. – Akkor talán mindenki rájönne, hogy nem csak egy unalmas, szürke kisegér vagy. Van egy olyan érzésem, hogy senki sem ismer igazán…

- Nem akarok ellenségeket szerezni – néztem rá, miközben lassan elhúzódtam tőle, és a szoba széléhez közeledtem. Mivel követett engem, folytattam. – Ha nem okozok feltűnést, akkor nem vesznek észre, és elkerülnek az olyanok, akik piszkálnának.

- Ne gondold, hogy ezzel megúszod az ellenségeket! – ült le mellém a kanapéra. – Azért, hogy megpróbálj ellenlábasok nélkül élni, kár lemondani a barátokról is. Olyanok mindig lesznek körülötted, akik nem szeretnek, őket nem tudod kizárni. Viszont a barátok nem automatikusan jönnek, ezért azt ajánlom neked, hogy addig próbálj meg megnyílni az emberek előtt, amíg még kíváncsiak rád!

- Ezt… hogy érted?

- Az élet akkor az igazi, ha nem fogod vissza magad. Szerzel ellenségeket, ez természetes; de melléjük barátok is társulnak, akik kárpótolnak minden sérelemért – állt fel. – Egyébként… szépek a szemeid!

Ezzel elment. Én még sokáig néztem utána, és gondolataimba mélyedtem. Igaza volt, ez így nem állapot. Addig kell barátokat szereznem, amíg még tehetem. De kik azok egyáltalán, akik kíváncsiak rám? Ekkor hirtelen arcokat láttam magam előtt. Chouji, Lee és Karin. Ez utóbbi hamarosan nem csak elméletben állt előttem, hanem teljes valójában… Talán mégis lehetnek barátaim?