Ruby:

November 30 – állapítottam meg a naptáramra pillantva. Egy sóhaj kíséretében elmosolyodtam. Eszembe jutott, hogy már két hónapja élek Konohában, valamint felrémlettek bennem az első két-két és fel hét szerencsétlenségei. Még most is zavarba jöttem, ha valaki megemlítette nekem, mennyire más lettem, mint voltam. Ez persze egyáltalán nem igaz – mindig ugyanaz voltam, csak még idő kellett ahhoz, hogy az új környezetembe beleszokjak, és ki tudjak bontakozni.

Persze mind Alisha, mind Karin a saját akcióinak könyvelte el szép, lassú megnyílásomat a külvilág felé. Nem mondom, hogy nem játszott közre a megállapodásomban az, hogy mindketten állandóan rángattak mindenhová, de valamiért úgy érzem, hogy egyszerűen csak idő kellett. Ez az, amiről azt hittem, hogy soha nem fogom elismerni. Egészen addig a napig, amelyiken egy házibulit rendeztek a nappalinkban, meg voltam győződve arról, hogy nekem már soha nem lehet normális, boldog és egyszerű életem.

Akkor azonban olyan dolgokat tapasztalhattam meg, amelyek egyszerre borzasztottak el és tettek kíváncsivá a külvilág felé. Ilyen volt például, mikor Alishával közösen próbáltuk helyrerakni azokat, akiknek alkohol túladagolásuk miatt sürgős szájon át üríteni valójuk akadt; vagy mikor két testvéremmel a házat pofoztuk ki. Amikor Karin ódákat zengett Suigetsu nagyobbnál nagyobb ballépéseiről, miközben sugárzott róla, hogy minden rossz szava ellenére sincsen jobb témája.

Azonban minden másnál nagyobb hatással volt rám Hidan ittas állapotban tett kijelentése, mely szerint az ember elzárkózhat a barátok elől, de az ellenségek minden erőfeszítés ellenére is rátalálnak. Akkor eldöntöttem, hogy akármilyen nehéz is, de változtatni fogok.
Azt hiszem, bizton állíthatom, hogy sikerült is hűnek maradnom elhatározásomhoz. Rögtön másnap, takarítás után búcsút intettem testvéreimnek – akik bágyadtan nyúltak egy a tévé előtt –, és elindultam a város centrumába. Minden önfegyelmemre szükségem volt, hogy kitartsak a meghozott döntésem mellett, miszerint kezdetnek levágatom a hajam.
Fogalmam sincs, hogy miért pont ezt akartam, de végül sikerült rávennem magam, hogy bemenjek a fodrászatba, és azt mondjam a rám vigyorgó nőnek, hogy valami divatosat vágjon nekem.

Amíg hazaértem, nem voltam hajlandó tükörbe nézni, mert féltem attól, amit látni fogok. Mondanom sem kell, Alisha és Aden olyan fejet vágtak, mikor megpillantottak, hogy azt hittem, menten elájulnak. Azonnal a mosdóba rohantam, hogy farkasszemet nézhessek az immáron tépett, rövid – vállig sem érő –, kékkel melírozott hajú hasonmásomra. Első döbbenetem után nagyon hamar megszoktam a számomra extrém frizurát, és a kék csíkjaimat külön szerettem.

Az iskolában természetesen a vártnál jóval többen kiszúrták a változást, de a legtöbben csupán egy „furcsa”, „jó”, „más” kifejezéssel illettek. Karin viszont szemmel láthatóan eldöntötte, hogy a szárnyai alá vesz, ugyanis tőle szokatlan módon még óra előtt megérkezett a terembe – igaz, hogy csupán öt perccel, de az már részletkérdés. Lepakolt a legutolsó padra, beszélni kezdett a mellette helyet foglaló, vörös hajú fiúval, aki nagyban bólogatott minden szavára, majd egyszer csak felkelt helyéről és felém igyekezett.

- Menj hátra! Mostantól ez az én helyem – közölte velem tárgyilagosan, majd nemes egyszerűséggel elfoglalta a padomat. Én értetlenül meredtem csak magam elé, de végül engedelmeskedtem a kérésnek, és átköltöztem a megüresedett helyre, és várakozó pillantást vetettem Karinra.
- Ó, megbeszéltem Juugóval, hogy helyet cseréltek – jelentette ki vidáman, miközben a székén hintázott. – Úgyse voltam oda azért a fazonért… Üljön csak Suigetsuval, úgyis az ő haverja, nem az enyém.
- Suigetsu is az osztályunkba jár? – pislogtam meglepetten, mire ő fintorogva bólintott. – Én még soha nem láttam itt…
- Persze, hogy nem! – háborodott fel. – Még csak az kéne, hogy bejárjon órára!

Én persze akkor még nem értettem, hogy ezt miért mondta, de később megtudtam, hogy a fiú magántanuló, mert úgysem figyelne oda különösebben a tanárokra, és inkább osztályozó vizsgákat tesz minden évben. Csak nagyon ritkán látogat be az osztályba, nekem ezért nem volt addig szerencsém hozzá, mert egész napját a szerkesztőségen tölti.

Karin volt az első barátnőm, és teljes nyugalommal kijelenthetem, hogy azóta a legjobb is lett. Alisha kedveli ugyan, de azt mondja, hogy szerinte rossz hatással van rám, ugyanis rászoktatott az órákról való késésre és azokról való korai távozásra. Eleinte rángatott mindenfelé, miközben összeszedte a neki kellő embereket az iskolából, és persze azon kívülről is. Később már nem hurcolt – mentem én magamtól is.
Talán csak egyetlen fontosabb dolog van, amiben nem értünk egyet, ez az egy dolog pedig nem más, mint Suigetsu. Én ugyanis kedvesnek tartom, bár, megeshet, hogy csak azért, mert ő az egyik olyan ember körülöttem, aki pozitívan diszkriminál.

Rajtuk kívül legjobban Lee-t szerettem meg, aki ugyanolyan kitartóan ugrál még mindig, mint amikor megismertem. Minden szerdán és pénteken együtt megyünk haza a sportklub után, és akkor kénytelen vagyok végighallgatni Gai-sensei csodálatos tetteit. Őáltala összebarátkoztam Nejivel és Tentennel is; Karinnal gyakran megkerestük őket szünetben, hogy elkérjük tőlük a földrajz vagy történelem atlaszukat – melyet valamelyikünk állandóan elfelejt. Az osztályban egyáltalán nem vagyok népszerű; a legtöbben egyszerűen nem foglalkoznak velem, csupán Naruto és Chouji jönnek oda hozzám időnként.

Ellenséget egyelőre még nem szereztem olyan sokat… Uchiha Sasuke és Yamanaka Ino rendszerint le szokott tolni, ha valami ügyetlenséget hajtok végre a közelükben, de soha nem vettem a szívemre a megjegyzéseiket – igazuk van, béna vagyok. Shino még mindig pikkel rám, amiért a legeslegelső héten nem tudtam a nevét, amikor a játszótéren találkoztunk. Naruto szerint nem kell vele foglalkozni, ugyanis neki még mindig emlegeti, hogy három éve egyszer nem köszönt neki vissza, mikor épp a busz után futott… Ennyit Shinóról.

Van még egy Gaara nevű srác, aki valami számomra ismeretlen okból mogorva velem, de Karin azt mondja, hogy vele még annyira sem érdemes törődni, mint Shinóval. Amennyire észrevettem, tényleg mindenkire olyan fejeket vág, mint aki menten ölni fog, de én valahogy mégsem tudom figyelmen hagyni a rám vetülő gyilkos pillantásokat. Biztosan velem van a baj, hiszen senki mást nem zavar a dolog. A legnagyobb fejfájást mégsem ő okozza – hanem az Akatsuki.

Az a bagázs valamiért nagyon nem szeret engem. Erre akkor jöttem rá, mikor körülbelül három hete valaki megléptette a ruháimat a torna óra után, és kénytelen voltam mindenhová – elég sok helyre járunk Karinnal – a zöld tornadresszemben mászkálnom. Annyit azért még tudtunk segíteni a helyzeten, hogy barátnőm kölcsönadta a tornaruhaként használt melegítőjét, melyet csak dísznek hordott magával.

Ezen a napon viszont az iskola legkülönbözőbb pontjain elhelyezkedő fiúvécékből kerültek elő a cuccaim, méghozzá alkoholos filccel összefirkálva. Az akkori kedvenc pólómon például az „Akatsuki haragja elől még senki nem menekült” felirat állt. Ettől normális esetben szívbajt kaptam volna, azonban a mellé rajzolt smilye-k és aláírások miatt inkább bosszúságot éreztem. Azok a fickók pedig azóta sem szállnak le rólam; akárhányszor összefutok valamelyikükkel – ami meglehetősen gyakran fordul elő, tekintve, hogy Alishát viszont egyszerűen imádják –, kigáncsolnak.

Az itt töltött két hónap alatt már bőven kiderült, hogy drága kishúgom ugyanolyan népszerű, ha nem jobban, mint amilyen a régi városunkban volt. Szinte minden nap látogatói voltak, vagy ő ment el otthonról, amiért a szüleink nem győztek panaszkodni – szerintük nem tesz jót az egészségének az állandó pörgés. Valóban, mintha napról-napra egyre sápadtabb lenne; szerintem hamarosan valamiféle influenza kezd kijönni rajta.

A fiúkat ennek ellenére lehetetlenség levakarni róla, de van egy olyan érzésem, hogy a legtöbbjüket nem is akarja. Egyedül talán Kiba nevezetű osztálytársammal viselkedik úgy, mint akit a háta közepére sem kíván. Szegény srác egyre elkeseredettebben próbálkozik, de nem veszi észre, hogy Alisha csak nevet rajta…

Ha már a reménytelen szerelmeknél tartunk, mindenképpen ilyen kategóriába sorolható drága Lee barátom rajongása. A vak is látja, hogy bármit megtenne, hogy kivívja Sakura nevű osztálytársam elismerését – vagy legalább a figyelmét felkeltse. Ez azonban akármennyire kitartó is, úgy tűnik, mindössze egy szép álom marad örökre. Az a lány megrögzötten szereti Sasukét, és ezzel nincs egyedül, mivel minden második lány őt akarja megszerezni. Én azért Lee-nek drukkolok, szerintem ő sokkal kedvesebb és romantikusabb, mint az a szívtelen jégcsap…

- Rubi! – hallatszott a konyhából anya hangja, mire én visszazökkentem a mai reggel szürke, borús időjárást ígérő valóságába, és megfeledkeztem a múltról. – Ha nem sietsz, elkésel!
- Már itt sem vagyok – közöltem a naptárammal, és felkapva a táskámat, már rohantam is, hogy még időben érkezzek a buszmegállóba, és ne kelljen gyalogolnom. Érdeklődve vártam az előttem álló napot, ugyanis több dolgot is mára ígértek be. Többek közt a három új tanárral is ma voltak esedékesek az első óráink. Földrajz, amit mindig is utáltam; történelem, ami különösebben nem zavart; és fizika, amitől még a hideg is kirázott. Emellett az új színdarab szereposztása is ma kerül nyilvánosságra, bár tudtam, hogy nem sok esélyem van arra, hogy megkapjam a szerepet, amire jelentkeztem. Valamint az újság is most fog megjelenni, és a megjelenés napjain rendszerint kritikaszerző körútra indulunk Karinnal.

Amikor felszálltam a buszra, gyorsan körbepislogtam, majd meg is találtam a keresett személyt, aki levette a táskáját a mellette lévő ülésről, amint meglátott. Villámgyorsan lehuppantam mellé, és megköszöntem – mint minden nap –, hogy foglalta nekem a helyet.
- Nincs mit – vonta meg a vállát ásítva Shikamaru. Reggelente nem a legjobb társaság, mert még a szokottnál is fáradtabb, tehát ilyenkor jobbnak látom nem zaklatni. Elővettem a naplócskámat, amelybe életem sablonos és kevésbé sablonos eseményeit szoktam leírni, majd visszaolvastam a bejegyzéseimet…

Esett az eső, ami nem igazán volt fenomenálisnak mondható, szóval a mai napom már nem kezdődött valami jól. Ezt sokkal egyszerűbben is megfogalmazhattam volna, azonban mindig azt tanultam a tanáraimtól, hogy egy mondat úgy szép, ha kikerekítik. Még akkor is, ha az nem hangzik el, mindössze az én agyamon siklik át. Minden esetre kezdjük az elején, vagyis a bemutatkozásnál! A nevem Rai Rubi, egy a sok ezer szerencsétlen lány közül, akiknek ott kellett hagyniuk eddig megszokott életüket, csak azért, hogy az valami elcsépelt ponyvaregénnyé válhasson. Igen, én is költöztem, méghozzá Konohába, ami teljesen olyan városka – talán inkább falu –, mint amilyenekbe az elvetemült szerzők a főszereplőiket küldik szerencsét próbálni…

Elmosolyodtam, mikor befejeztem az első bekezdést. Újabban minden nap magammal hordom a kis könyvet, hogy ellenőrizhessem a korábbi bejegyzéseimet, amikor szabadidőm van. A buszon például nagyszerű lehetőségem nyílik erre. Elővettem a ceruzámat, hogy belejavítsak helyenként, de végül mégsem tettem – nem vitt rá a lélek, hogy átírjam.
Így tehát el is tettem minden holmit a kezemből, és leszálltam az időközben az iskola elé begördült járműről. Most már Shikamaru is felébredt, és tőle szokatlan módon mellém lépett, hogy a tetejében még meg is szólaljon.

- Tudsz valamit az új földrajztanárról?
- Nem, igazából semmit – csóváltam meg a fejem. – És te?
- Én azt hallottam, hogy Narutónak valami rokona. De ha ez a pletyka igaz, akkor nem fogunk sokat tanulni. Ha csak abból indulunk ki, hogy Naruto milyen idióta…
- Nem nyilatkozom – sóhajtottam fel, majd kinyitottam a bejárati ajtót, és beengedtem egy tucat hisztérikát, aki még a gondolattól is visított, hogy meg kell fognia a kilincset. Biztosan letörne tőle a műkörmük…

Körülbelül három percnyi ajtótartás után végre mi is be tudtunk lépni az iskolába, és végre megszabadulhattam a lélegzetemet jelző „füsttől”, amit mindig is nagyon utáltam. Odabent kellemes idő volt, nem úgy mint a szabadban. Elvégre mit is várjon az ember november végén? Megráztam a fejem, és az időjárás helyett inkább a nap eseményein kezdtem el gondolkodni. Fogalmam sincs, hogy pontosan mi vár rám, de úgy éreztem, hogy nem egy egyszerű hétfővel állok szemben.