Ruby:

Alisha természetesen biztosra vette, hogy ő kapja meg Júlia szerepét, így még csak meg sem lepődött, mikor feltevése beigazolódott. Örömmel vetette bele magát a szövegtanulásba, mint ahogy arra még soha előtte nem volt példa. Volt egy olyan érzésem, hogy meglehetősen tetszett neki a szereposztás, tekintve, hogy két lovagja Júlia két udvarlóját személyesíti majd meg az előadáson is.
Valamiért biztosra vettem, hogy kevesen élvezik annyira a próbákat, mint ő és az Akatsuki. Szó se róla, nekem nem volt különösebb problémám, csupán hihetetlenül fárasztó nekem folyamatosan újra előadnom magam. Ráadásul Naruto is kitalálta, hogy mivel itt nincsen senki az én megszokott környezetemből, valamint az ellenségeim annál inkább… Szóval a szárnyai alá vett. Nem azért, mert nem esik jól a törődése, de egyáltalán nem szorultam rá a segítségére!
- Nem jó, nem jó, nem jó! – integetett kézzel-lábbal Kakashi-sensei, miközben Sasuke éppen a szövegét mondta volna. – Orsino nem tudna ilyen hangon beszélni szerelméről Violáról! Ino, te pedig viselkedj egy kicsit kedvesebben Narutóval, elvégre az ikertestvéred, akit mindenkinél jobban szeretsz! Gaara, könyörgöm, egy kis életet! Műsorvezetőt játszol, nem pedig egy darab fát! Itachi, több érdeklődést mutass már a kérdéseidre kapott válaszok iránt! Úgy, remek! Tessék csak példát venni a Romeo és Júlia szereplőiről! Bravó, Sasori, Deidara, csak így tovább! Mintha csak valóban verekedni akarnátok a lányért!

Már kezdett megfájdulni a fejem ettől e rengeteg utasítgatástól… Mi is megkaptuk persze, hogy nem tudunk elég élethűen játszani. Viszont nem tehetünk róla, hogy így van, ha egyszer nincs itt Hamlet! Mindenki ide tudott jönni a próbára idejében, csak a mi csapatunkból hiányzik valaki… Ráadásul pont Hamlet! A kulcsszereplő.
- Komolyan mondom, Rubi, nálad rosszabb Ophéliát még soha életemben nem láttam! – kritizált meg Kakashi. – Nem tudnál kicsit szenvedélyesebben szerelmes lenni? Bele kell őrülnöd a szerelembe, tudod, mint rendesen a tinik!
- Ezer örömmel kinyírnám magam a kedves Hamletje kedvéért, de előbb kerítse elő, különben nem fog sikerülni! – fontam össze a karomat a derekamon.
- Miért, nincs itt? – kérdezte Temari, aki szintén megérkezett a mi csoportunkhoz. – Ki is Hamlet?
- Kankuro – morogta Kiba durcásan. A szemem sarkából láttam, ahogyan Alishát és két udvarlóját nézi, akik éppen a Romeo és Júlia egyik részletét próbálják. Megcsóváltam a fejem, és feljegyeztem magamban, hogy majd szólok pár jó szót az érdekében. Fényévekkel szimpatikusabb volt a két akatsukisnál, még akkor is, ha nem épp a szívem csücskében tartottam őt számon.
- Kaankuuuroooo! – kiáltotta el magát dühösen Temari, aki nem mellesleg rögtön azon az első történelem órán közölte velünk, hogy aki le meri magázni, azt megbuktatja. Jól láthatóan arra készült, hogy felnyársalja öccsét – merthogy Kankuro az volt neki, az öccse – ha az nem jelenik meg záros határidőn belül.

Gaara a dühödt hang irányába fordult, és elégedetten nyugtázta, hogy ezúttal ő a jófiú, mert jelen van a próbán. Az arcán egy elégedett vigyor jelent meg, ami bennem azt a hatást keltette, hogy ő bizony nem is az az elvetemült, pszichopata valaki, akinek a jelenléte mindig is zavart. Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot, majd visszatértem a helyemre, és éppen hallgathattam Shino és Kiba vitáját arról, hogy melyikük helyettesítse Kankurót, ameddig nővére valahonnan a föld alól elő nem keríti.
- Értsd meg, neked nincsen annyi szereped!
- Viszont nem is emlékezett a nevemre, biztosan nem akarja, hogy én helyettesítsem a szerelmét.
- Mégis mi köze van ennek a nevedhez?!
- A pszichológia fontos a színházban!
- Horatio fontosabb szereplő, mint Laertes – érvelt Kiba. – Te igazán elvállalhatnád Hamletet is mellé…
- De ha nem ismeri fel a nevem, akkor…
- SHINO! – kiáltottam rá ingerülten. Komolyan, kezdem azt érezni, hogy nem tudom már soha jóvátenni ama kezdeti bűnömet, hogy nem az ő neve volt az egyetlen, amit megjegyeztem elsőre, hanem valaki másé. Emelt hangomra rám kapta tekintetét, és láttam, ahogyan a szeme megvillan – minden bizonnyal meglepődött, hogy azóta megtanultam becses nevét.

Mielőtt azonban újra elkezdhettek volna veszekedni, kinyílt az ajtó és berontott rajta Kankuro, zaklatott arcán bűnbánó, de erőltetett mosoly ült. Egyből hozzánk sietett, hogy aztán idegesen belevesse magát a gyakorlásba. Máskor sokkal rugalmasabban szokott viselkedni, és ezt nem csak mi hárman vettük észre, hanem meglehetősen kritikus szervezőink is, akik ezúttal nem mertek beleszólni semmibe sem. Egyedül Temarinak volt időnként mersze, hogy hozzá intézze szavait, de ő is nagyon óvatosan beszélt.
Nem értettem, hogy mi történhetett a máskor vidám és kissé idióta Hamletünkkel, de valahogy nem éreztem magamban elég halálvágyat ahhoz, hogy rákérdezzek. Helyette inkább foglalkoztam a szövegemmel, valamint azzal, hogy kiverjem a fejemből Shino durcás képét. Ugyanis ez utóbbi valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nem sikerült olyan tökéletesen, mint szerettem volna.

A próba tehát monoton gyakorlással telt el, miközben tőlünk nem messze majdnem minden társaság vidáman nevetgélt. Már besötétedett, mire végeztünk, Alisha viszont még mindig nem volt sehol, én pedig kezdtem fázni az iskola előtt ácsorogva. Már éppen azon filóztam, hogy elindulok egyedül, mikor egy kéz érintését éreztem a vállamon. Amikor megfordultam, Kankuróval találtam szemben magam, aki ezúttal mosolygott, ha csak halványan is, de azért… Egyik szemöldökömet felvonva néztem rá, ugyanis nem tudtam eldönteni, hogy tulajdonképpen mit akar.
- Hiába várod, Alisha már elindult.
- Ez gyönyörű! – sóhajtottam fel. – A buszom pedig már elment…
- Ha akarod, hazavihetlek – vonta meg a vállát. – Gaarát már Temari elfuvarozta, én meg… amúgy se szeretnék túl hamar hazaérni.

Gyanakodva ugyan, de beültem mellé az autóba, aztán elmagyaráztam neki, hogy merre lakom. Lassan – tényleg csigatempóban – beindította a motort, aztán kitolatott a parkolóból, ügyelve arra, hogy tiszta-e a levegő. Az arcára visszatért az a megmagyarázhatatlan kifejezés, amitől a próbán annyira megrettentem. Valahogyan idegesnek és egyszerre szomorúnak tűnt, ami meglehetősen furcsa volt tőle. Nem ismertem ugyan, eddig mégsem láttam még másnak, mint állandóan vidámnak és kissé talán idiótának. Egy csöppet sem találtam olyannak, mint amilyennek egy Hamlet kellene, hogy legyen. Hamlet érett férfi volt, míg ő csak egy poénos kamasz srác.
- Valami… valami baj van?
- Á, semmi, csak most tudtam meg, hogy apám gépe lezuhant valahol Amerika és Japán között…

Egy percig azt hittem, hogy csak viccel, aztán felmerült bennem a próbán látott, zaklatott és különös viselkedése, majd a mostani szomorkás arckifejezése. Nem tudtam megszólalni, és azt hiszem, ezzel jobban is jártam így, hiszen amúgy sem lettem volna képes értelmes mondatot összerakni. Talán csak el is rontottam volna mindent, megbántottam volna, ha kinyitom a számat. Helyette csak hallgattam és óvatos pillantással fürkésztem az arcát.
- Á, mindegy is, inkább nem akarok erre gondolni! – húzta el a száját. – Amilyen lökött a fazon, tuti, hogy megint az őserdőből kerül majd elő, mint mindig…
- Micsoda?! – bukott ki belőlem a hitetlenkedő kérdés.
- Dzsungelkutató meg valami jótékonysági szervezet feje az öreg, szóval háromhetente eltűnik valahol… Már tizennyolc repülő zuhant le és kilenc hajó süllyedt el vele.
- Akkor… szerencsés egy fickó lehet – nyögtem ki beleborzongva a rengeteg balesetbe.

- Igazi túlélő bajnok, ha akarna se tudna meghalni – sóhajtott fel morcosan. Nem értettem, mi baja lehet, ha nem aggódik, tehát teljesen összezavarodtam. Valószínűleg ő is észrevette, hogy értetlenül bámulok rá – kifejezetten udvariatlannak éreztem magam emiatt –, ugyanis hirtelen elvigyorodott, és pár pillanat múlva már jóízűen nevetett. – Te azt hitted, hogy apám miatt aggódom, igaz?
- Ezek szerint tévedtem – forgattam meg a szemem óvatosan.
- Ha nem ér időben banki automatához, nem tud pénzt küldeni a számlákra, és lekapcsolják a tévét, a netet… És én nagyon nem akarok lemaradni a szombati meccsről – tette hozzá kissé bosszúsan, de nagyon jól látszott rajta, hogy még mindig mulat rajtam.

- Már csak egyetlen kérdésem lenne – szólaltam meg végül ismét.
- Hallgatlak.
- Miért nem akarsz olyan hamar hazamenni?
- Ja, igen – húzta el a száját megint. – Ma derült ki hivatalosan is, hogy nem megyek egyetemre, Temari pedig ki fogja verni a balhét.
- Hiszen ő meglógott az egyetemről! – néztem rá megbotránkozva. – Akkor meg mi baja azzal, ha te meg se próbálod?
- Az kérlek szépen, hogy én mindig is az orvosira készültem, nem pedig holmi tanárképzőre – sóhajtott fel keserűen.

Nekem pedig leesett az állam. Az idióta, poéngyáros Kankuro, akiről eddig azt hittem, hogy legalább olyan rossz tanuló, mint az öccse… Soha nem gondoltam volna, hogy pont ő készült egy ilyen felelősségteljes állást betölteni. Valahogy ez az egész este hihetetlenül abszurdnak látszott a szememben, főleg úgy, hogy még nem is hallottam húgom szokásos ódáit két lovagjáról.
Már éppen megkérdeztem volna, hogy pontosan miért is tett le az egyetemről, amikor érzékeltem, hogy a jármű megállt. Gyorsan kipattantam belőle, és megköszöntem a fuvart. Két okból kifolyólag nem akartam feltartani: kellemetlen lett volna még így is faggatnom, valamint eszem ágában sem volt megadni Alishának azt az örömöt, hogy a képembe dörgölhesse: egy fiú hozott haza.

A nappaliba érve biccentettem egyet Adennak és egyik barátjának, Udonnak, akik éppen valami videojátékot próbáltak túlvinni. Anya nekem háttal, a konyhában mosogatta a tányérokat, apa pedig nem volt otthon – mint ahogy a legtöbb olyan estén, mikor kedvenc előadója a közelben lép fel. Leültem egy székre, és magam elé húztam a kekszes zacskót, hogy csipegethessek belőle.
- Mi a helyzet idehaza? – kérdeztem unottan.
- Alisha kórházban van – mondta anya halkan, aggodalmas hanggal. Én ekkor lefejeltem az asztallapot.
- Mégis miért?!
- Rosszul lett hazafelé, a barátai pedig lestoppoltak egy mentőt – lépett be Aden a helyiségbe, és nemtörődöm módon beleharapott egy almába, amelyet a pultról kapott fel. – Lehet, hogy kinyiffan.

Anya erre hirtelen megfordult és lendületből felpofozta az öcsémet. Ha nem tette volna, komolyan mondom, én magam vertem volna meg – de azt nem köszönte volna meg senki, talán csak a temetkezési vállalkozó.
- Azonnal menj a szobádba, és ki se gyere onnan, értetted?!
- Megyek már, utánam ne dobd azt a tányért! – morogta Aden. Én pedig csak üres tekintettel bámultam magam elé, se nem láttam, se nem hallottam.
Alisha kórházban? Ez még viccnek is rossz! Lehetetlen, nem tudom elhinni, hogy tényleg igaz… Hiszen semmi baja nem volt! De mégis, mi baja lehet?
- Szóval én vissza is megyek hozzá – fejezte be anya a mondandóját, amiről én sikeresen le is maradtam. – Vigyázz Tomitóra!

Lassan és gépiesen bólintottam, de tulajdonképpen nem is tudtam, hogy mire vállalkozom. Csak hosszú percekkel azután, hogy elment, tudtam rávenni magam a kisöcsém felkutatására. Remegő tagokkal elindultam a szobája felé, és legnagyobb megkönnyebbülésemre ott találtam őt a földön, amint kedvenc takaróhuzatját szorongatva alszik. Óvatosan felvettem őt, majd az ágyára fektettem, gondosan betakarva őt, nehogy megfázzon.
Amikor becsuktam az ajtót magam mögött, azonnal tudtam, hogy hová kell mennem, ha mindent meg akarok tudni, kímélet nélkül.
Bekopogtam Adenhez, akitől azonban nem kaptam választ, tehát udvariatlanul benyitottam hozzá. A számítógépe előtt ült, fülhallgatóval a fején, miközben valamilyen internetes játékot játszott és a csevegője is állandóan villogott. Megköszörültem a torkom, de még mindig nem vett észre. Így tehát fogtam, és kihúztam a fülhallgató zsinórját.

- Mit akarsz? – nézett rám egy cseppet barátságtalanul.
- Mi történt Alishával? – szegeztem neki a kérdést, mire csak felsóhajtott, és minden beszélgetőtársának elküldte a „pill” kifejezést, ami nagyon megtetszett, amint megláttam. Na igen, a rövidítések néha nem is olyan otrombák…
- A dokik nem tudják pontosan, de valami komoly – komorodott el. – Anya teljesen kivan tőle, apa pedig benn maradt a kórházban. Alisha most már jobban van, de mindenkit aggaszt a dolog, pedig semmi baja, csak produkálni akarta magát a pasik előtt. Szerintem pár nap múlva hazajön, és élvezi majd, hogy mindenki körülrajongja…
Még végig sem mondta mondandóját, én máris felpattantam az ágyáról és kicsörtettem a nappaliba.

Leültem a kanapéra, és erősen szorítani kezdtem annak szélét. Valamiért borzasztóan ideges lettem, és hiába próbáltam másra gondolni, csak egy élettelen húgot láttam magam előtt. Egyre zaklatottabb lettem, és éreztem, hogy minden porcikám reszket. És ekkor csengettek.
Azonnal talpra ugrottam, és villámgyorsan kinyitottam az ajtót, remélve, hogy valaki olyan érkezett, aki tud valami bíztatót mondani.
Azonban csalódottan konstatáltam, hogy csupán két osztálytársam – név szerint Naruto és Kiba – érkezett meg. Hiába próbáltam jó képet vágni a dologhoz, hogy nem megy nekik a matek, mégsem sikerült.

- Valami baj van? – kérdezte Naruto, és látszólag szívesen feledkezett meg a számokról és egyenletekről. Belenéztem a szemébe és őszinte aggodalmat pillantottam meg benne, ami valamiért szíven szúrt. Nem miattam kell aggódni, nem én vagyok kórházban, ő mégis velem törődik. Hátat fordítottam nekik, hogy egy kicsit összeszedjem magam, de akkor észrevettem, hogy az egész arcom nedves. Fel sem tűnt, hogy már időtlen idők óta sírok, és látogatóim jelenlététől függetlenül képtelen voltam abbahagyni. Sőt, még elkeseredettebb lettem, már-már hisztérikus.