Ruby:

Fel sem tűnt, hogy már időtlen idők óta sírok, és látogatóim jelenlététől függetlenül képtelen voltam abbahagyni. Sőt, még elkeseredettebb lettem, már-már hisztérikus.

A fiúk szemmel láthatóan kellemetlenül érezték magukat, mégis inkább becsukták az ajtót, nem mentek el. Naruto gyengéden megfogta a karomat, és a kanapé felé vonszolt, majd mikor odaértünk, lenyomott rá. Közben Kiba elővett egy csomag papír zsebkendőt, és a kezembe nyomta azt. Körülbelül két perc múlva erőt vettem magamon és bocsánatot kértem tőlük, mire csak a fejüket csóválták.
- Most pedig mondd el, mi bajod! – rendelkezett Naruto.
- Inkább magyarázom a matekot – húztam magam elé egyikük füzetét szipogva.
- Aha, persze – vette ki a kezemből Kiba. – Előbb mesélj inkább a lelki bajodról!

- Alisha a halálán van – ordította ki helyettem készségesen Aden, mire mindkét vendégem elkerekedett szemeket produkált, én pedig keserűen elfordítottam róluk a tekintetemet. Tudom, hogy nyugodt természetű öcsém túloz, de azért akkor is borzalmasnak tűnt ez az egész dolog, akárki akármit mondjon is.

- Ez meg ki volt? – néztek rám mind a ketten, mintha attól tartottak volna, hogy egy kísértettel élek egy fedél alatt.
Nagyot sóhajtottam, aztán elmondtam nekik mindent, amit tudtam, miközben igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy a családom nem csonkul meg. A fiúk türelmesen végighallgattak, aztán mindketten bíztató mosolyt küldtek felém, és biztosítottak róla, hogy nem kell aggódnom, a húgom sokkal erősebb, mint akármelyik lány, akit ismernek.
Aztán matekozni kezdtünk, ami meglehetősen jót tett nekem, tekintve, hogy hihetetlenül felhúztam magam az olyan egyenleteken, amik nem akartak úgy sikerülni, ahogy nekem tetszik. A végén kiderült, hogy egyikünk sem érti az éppen aktuális anyagot.

Naruto körülbelül hét órakor elnézést kért, és távozott, ugyanis az apja kereste telefonon, mert még nem tanult a másnapi földrajz dolgozatra. Legalább annyit nyertem, hogy tudtam, röpdolgozatot írunk másnap.
- Legalább már tudjuk, hogy holnap írunk – nyújtózott egyet Kiba.
- Igen, én is pont erre gondoltam – motyogtam, aztán erőtlenül becsuktam a kezemben tartott füzetet, hogy aztán hátradőlhessek. Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, de a csend kezdett egyre jobban idegesíteni, így tanácstalanul ránéztem.
Találkozott a pillantásunk, ő pedig bíztatóan elmosolyodott, és én is próbáltam viszonozni a gesztust. Sajnos csak egy fáradt fintorra futotta tőlem, de azt hiszem, a szándék a lényeg.

- Tényleg nem kell aggódnod Alisha miatt – szólalt meg végül. – Azt hiszem, csak túlontúl beleélhette magát Júlia szerepébe.
- Ja, és a Romeo meg Paris a kórházban bunyóztak érte – húztam el a számat, de mégis nevetnem kellett a gondolattól, hogy míg a húgom eszméletlenül fekszik valahol, Sasori és Deidara nekiállnak párbajozni az ágya mellett.
Észre sem vettem, de máris jobb színben láttam a világot, ugyanis képtelen voltam kiverni a fejemből azt a két Romeo jelöltet.
- Még mindig a saját vicceden röhögsz? – nézett rám tettetett rosszallással Kiba, de a végére ő is elvigyorodott. Fogalmam sincsen, mi vicceset mondott, mégis kacagni kezdtem, és egyre inkább butának éreztem magamnak amiért olyan komolyan vettem Aden vészmadárságát.

A fiú látta, hogy egyre jobb hangulatban vagyok, tehát nekiállt vicceket mesélni, amit én nagyon is értékeltem…
- … hát a madárijesztő!
Nevettem, már-már illetlenül hangosan és jóízűen. A könnyeim patakzottak, a hajamhoz képest pedig egy szénaboglya is rendezettnek hatott volna.
- Na, te se vagy az az igazi úri hölgy – vigyorgott rám, mire én észbe kaptam, és igyekeztem úrrá lenni a rám törő nevetéshullámokon. Megtöröltem az arcomat, és éppen a hajamhoz akartam érni, mikor Kiba megelőzött és kisöpörte a szememből kék tincsemet.

- Kösz – sóhajtottam fel.
- Semmiség, most már legalább tudom, hogy jó vagyok fésűnek is!
- Én arra gondoltam, hogy megnevettettél – forgattam meg a szememet célzatosan, de meg sem próbáltam elfojtani a mosolyomat. – Egyébként nem is értem, hogy az emberek miért testvért meg szülőt fogadnak maguknak. A fésű sokkal izgalmasabb!
- Remek, akkor hivatalosan is előléptem a fésűddé? – nevetett fel, mire én komoly fejet erőltetve magamra megvontam a vállam. Ekkor ő mindkét kezével beletúrt a hajamba, amitől ismét nevetnem kellett.
Még legalább egy percig a sörényemet borzolta, én pedig próbáltam rávenni, hogy hagyja abba – magyarul én is kezelésbe vettem az ő hajkoronáját. Elég sokáig elvoltunk így, aztán elérkezett az a pont, ami kicsit más irányba terelte a figyelmünket.

Véletlenül hozzáért a hasfalamhoz, mire én megrándultam. Ettől huncut fény csillant meg a szemében, és csiklandozni kezdett.
- Ne, neee! – visítottam nevetve. – Engedj el, bármit megkapsz, csak neeee! Beajánlhatlak Alishánál is, ha ezt akarod!
Ez hatott, elhúzta kezeit, én pedig neki háttal, félig fekve, félig ülve kifújtam magam, miközben vártam a megerősítést.
- Minek akarsz te beajánlani a húgodnak? – kérdezte fura hangon. Mikor megfordultam, láttam, hogy felvont szemöldökkel bámul rám, így gyanakvó, értetlen arccal kérdeztem vissza.
- Szerelmes vagy belé, nem?

Szemei elkerekedtek, és zavartan megrázta a fejét.
- Nem, nem igazán.
- Neeem?! – Szó szerint leesett állal meredtem rá, és azon filóztam, hogy vajon mit érthettem félre. – Hiszen úgy nézted őt a próbákon is, hogy majd’ kifolyt a szemed!
- Nem azt mondtam, hogy ronda, meg nem jön be, csak azt, hogy nem vagyok beleesve – vonta meg a vállát. – Nem szabad a szép lányokat megnéznem?
- Ami azt illeti, igazad van, ne haragudj! – motyogtam, és éreztem, ahogyan az arcom égni kezd a szégyentől. Valamiért természetesnek vettem, hogy mindenki fülig szerelmes a húgomba, így igencsak meglepő volt egy fiú szájából azt hallani, hogy ő a ritka kivétel.

- Rubi, Alisháék most indultak a kórházból! – kiabált Aden a szobájából, ami hirtelen kizökkentett előbbi hangulatomból. – Úgy tűnik, mégis megmarad!
- Látod, én mondtam, hogy nem lesz semmi baja! – vigyorodott el győztesen Kiba. – Viszont most jobb lesz, ha megyek. Még át kellene néznem a földrajzot, ha Minato bá’ tényleg íratni akar…
- Jó, rendben – bólogattam, aztán kiengedtem őt.

Bevonultam a szobámba, és mindent, de tényleg mindent leírtam a noteszembe, legalábbis elkezdtem. Ugyanis anyáék megérkezésekor félbehagytam a körmölést, hogy jól megnézhessem beteg hugicámat.
Sápadtabb volt ugyan, mint szokott, de ezen kívül nem látszott rajta, hogy valami baja van. Megnyugtatott, hogy minden rendben van és valójában csak megszédült, nekem pedig semmi okom az aggodalomra. Megígérte azt is, hogy mindent elmond részletesen. Bekísértem a szobájába, ahol tőle szokatlan módon fáradtan, de halvány mosollyal az arcán leült az ágyára, maga mellé vonva engem is.

- Biztos, hogy minden rendben van? – suttogtam aggodalmasan.
- Nem, igazából nem teljesen – mondta még mindig mosolyogva. – Ne félj, nem halálos a betegség, csak először nem tudták miről van szó!
- Miért nem…?
- Anyáék már így is hallották egyszer – nyugtatott meg. – A sok pörgés és izgalom okozta, valamiféle kimerültség lehet. Nem kaptam rá gyógyszert, mert ez magától el kell, hogy múljon. Tényleg semmiség, nem kell aggódnod!

Én azért csak nem tudtam megnyugodni. Végül is az ember húga nem minden nap kerül kórházba és jön haza azzal, hogy tulajdonképpen semmi komoly baja nincs… Tehát én nem hagytam annyiban a dolgot, kérdezgettem folyamatosan. Természetesen nem kaptam választ, így okosabb sem lettem; viszont kezdett kissé magához térni, pontosabban nekiállt vitatkozni velem. Ettől kicsit megnyugodtam.
- Egyébként Sasoriék nagyon megrémültek?
- Miért rémültek volna meg? – vonta föl egyik szemöldökét.
- Mondjuk azért, mert be kellett vinniük a kórházba…

- Nem velük voltam, amikor rosszul lettem – mondta szemeit óvatosan megforgatva. Nekem pedig kezdett egyre furábbnak tűnni ez az egész dolog. Ha nem velük, akkor ki mással lehetett? – Az egyik osztálytársad, Chouji, ő az, akivel újabban beszélgetni szoktam a neten. Szóval éppen haza akart kísérni. Megvárt, pedig neki nem is volt próbája!
- Ch… Chouji? – pislogtam rá értetlenül. – Hogy lehet ez? Nem is tudtam, hogy ismered őt…
- Érdekes fiú – vonta meg a vállát Alisha. – Egyáltalán nem az a felvágós nagymenő, akikkel tele van az iskola. Valahogy más, mint a többiek. Van benne valami kedvesség és törődés.
Rám nézett ugyan, mégis éreztem, hogy valahol messze jár, a tekintete távolba révedő volt; komolyan elgondolkozott valamin, ami egy kicsit megrémisztett. Ő soha nem szokott elgondolkozni a dolgokon; épp ez volt a lényege a meggondolatlanságának, s egyben a varázsának, amivel mindenkit megfogott.

- Egyébként itthon történt valami? Olyan… kipirult az arcod – váltott témát hirtelen. Eszembe jutott a sok idióta vicc, és ismét felnevettem. Ő persze nem tudta mire vélni hirtelen támadt jókedvemet, így vállvonogatva bekapcsolta számítógépét. Gyorsan betöltött a rendszer – tekintve, hogy apa tegnap irtotta ki a húgom által felhalmozott vírusokat, melyek eddig lassították a masinát.
- Jó, akkor én hagylak is… - kezdtem volna, de leintett.
- Nem mész sehová, csak megnézem a geninemet.
- Hogy a midet? – vontam fel a szemöldökömet.
- Generációs Internetkapcsolat, röviden Genin. Ez a chatelő program, amit mindenki használ… Nem mellesleg neked sem ártana beszerezned egyet.

- Minek? – kérdeztem értetlenül.
- Hát, mondjuk ezért – szívta be elmélkedve felső ajkát, miközben a képernyőre bökött. Azon sok színes név közül egyre mutatott a kurzor, ami egyébként is szemet szórt volna.
Kiba, alias Rubi fésűje - ez volt az a bizonyos név. Én pedig kis híján dobtam egy hátast. Úgy tűnik, tényleg komolyan vette ezt a dolgot, állapítottam meg magamban. Alisha csak megcsóválta a fejét, és hirtelen több ablak is villogni kezdett. Többek közt fésű uraság neve is szerepelt az olyanok mellett, mint SasoRi, DeiDARA, Lucyda, Chouji és Bishily.

- Á, nem csak szerintem kellene csinálnod egyet – vigyorodott el elismerően Alisha. – Kiba épp most kérte el a címed.
- Akkor mondd meg neki, hogy nincs – vetettem fel, de ő megint csak leintett, helyette mindenkinek a már ismert pill szócskát pötyögte be, majd rákattintott egy feliratra a programon. Őrült tempóban kezdett gépelni, én pedig alig bírtam csak követni.
rairubi@genin.ge - ez lett a végeredmény.
- Mi legyen a jelszó? – kérdezte gyorsan.
- Mondjuk… macskamenta?
- Ez hülyeség – jelentette ki, de azért beírta, miközben valami olyasmit motyogott, hogy legalább senki nem találja ki. – Menj és indítsd be a géped! ADEN!!!
- Mi van? – lépett be az öcsénk unottan.
- Azonnal telepítsd Rubinak a Genint! – adta ki az utasítást Alisha, mire Aden csak vállvonogatva megindult a szobám felé. Én minden esetre követtem, és sértődötten néztem végig, ahogy szeretett számítógépem asztalát elrondította egy új ikon. Egy nagy, kék G betű volt az egész, amit stílusosan megformáztak, és fehér csillogással vették körül.

Alisha átjött hozzám – kivételesen nem vágtatott, ahogyan szokta –, begépelte a rairubi@genin.ge címet, aztán átadta nekem a billentyűzetet, hogy a jelszót beírva lépjek be.
Hamar betöltött a program, és máris azt jelezte ki, hogy öten vettek fel a partnerlistájukra. Mindegyiket elfogadtam, miközben próbáltam nem felképelni Adent, amiért meglökött távoztában. Még szinte levegőt se tudtam venni, egy ablak máris felugrott…
Karin – A főszerkesztő
- Honnét tudja Karin a címemet, ha egyszer nincs öt perce, hogy csináltad? – néztem húgomra.
- Megadtam neki – vont vállat, aztán magamra hagyott. Én pedig értetlenül meredtem az előttem villogó ablakokra. Tényleg nem értettem, mi szükségem van nekem egy ilyen időhúzó vacakra, de ha már így alakult, kénytelen vagyok megbarátkozni vele.

Alaposabban megnéztem, kik támadtak le először. Kiba, természetesen, akit szívem szerint azonnal letoltam volna azért, mert elindította a lavinámat; Karin, a minden lében kanál, kotnyeles… Mindegy, szóval ő. A harmadik maga Alisha volt, aztán Lee – csak tudnám, ő honnan – és Hidan. HIDAN?!
Ezen a ponton fogtam magam és kikapcsoltam a gépet. Semmi kedvem nem volt efféle társasági életet élni, főleg, ha egyszer nem is én találtam ki ezt az egészet.
Helyette inkább elgondolkoztam a napomon. Nem volt egy átlagosnak mondható délutánom, azt meg kell hagyni.
Felsóhajtottam, aztán elővettem kedvenc füzetemet, hogy folytathassam a körmölést, amit húgom hazaérkezése szakított félbe. Miután fél oldalon keresztül ecseteltem, mennyire kiborít engem ez az egész geninmánia, inkább eltettem magam másnapra – sportklubom volt.