Ruby:

- Karin, kérlek, beszélj úgy, hogy meg is értsem! – néztem barátnőmre fáradtan. Láttam rajta, hogy valamit nagyon szeretne elmagyarázni, de túlságosan is gyorsan forgatta nyelvét ahhoz, hogy valamit is felfogjak mondanivalójából. Az sem könnyített a helyzeten, hogy éppen a forgalmas és zajos szerkesztőségen ültünk, ahol a kommunikációnkat nem kis mennyiségű csatornazaj is zavarta.
- Szóval – vett egy nagy levegőt, és látszott, hogy igyekezett kiabálás nélkül elég hangosan beszélni ahhoz, hogy halljam –, tegnap láttam geninen, hogy Kibának nem a megszokott neve van kiírva. Helyette az, hogy ő a te fésűd. Csak azt próbáltam kiszedni belőled, hogy ez mégis hogyan lehetséges?
- Mindenkinek van fogadott bátyja, nővére, anyám kínja… Miért ne lehetne nekem mondjuk fésűm? – tettem fel az ártatlan kérdést tettetett közönnyel. Persze ő átlátott rajtam, így egy megadó sóhaj kíséretében hozzáfogtam, hogy előadjam a történetet. – Tegnap este beállítottak hozzám Narutóval, mert azt akarták, hogy segítsek nekik tanulni. Igazából nem volt valami nagy tanulás, inkább csak bőgtem nekik, mert attól féltem, hogy a húgomnak valami baja lesz, de ez azt hiszem, mellékes…

- Te képes voltál bőgni előttük?! – fakadt ki Karin. Megbotránkozott arcáról leolvashattam, hogy nem tartotta bölcsnek érzelmeim ilyen módon történő kinyilvánítását. Nem kezdtem el ecsetelni, hogy nekem sem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé az ilyesmi, helyette gyorsan eldaráltam az eset végét.
- Miután Naruto elment, Kiba megpróbált felvidítani, ami hozzáteszem, sikerült is neki. Valahogy eljutottunk odáig, hogy a hajamat kezdte borzolni, vagy tudom is én, mit csinált már… Aztán a lényeg csak az, hogy ő lett a fésűm, ennyi! Viszont nem hittem volna, hogy ő ezt komolyan is gondolta.
Már éppen szólásra nyitotta a száját, mikor megszólalt a csengő – az összes itt nyüzsgő alak pedig elszelelt. Mi is felkaptuk holminkat, hogy elinduljunk matekra, ám a terem ajtaja előtt olyan személybe botlottunk, akire egyáltalán nem számítottunk.
- Suigetsu?! – kiáltottunk fel egyszerre, leesett állal.
- Igen? – pillantott felénk a megszólított ártatlan és szemmel láthatóan értetlen képpel. Mi csak álltunk, néztünk rá, ahogyan egyik kezét hátratartva fogta táskája fülét és kíváncsian pislogott felénk. – Mi olyan meglepő, lányok?
- Mit keresel te a termünk előtt? – kérdezte Karin minden egyes szót jól megnyomva, ámbár cseppet sem ellenséges, inkább hitetlen hangon.

- Ugyanazt, mint ti: órára jövök.
- De te nem jársz órára – emlékeztettem a fejemet mozgatva fel és le. Valahogy nem tudtam hová tenni a dolgot. Miért dönthetett úgy, hogy bejön matekra, ha egyszer úgyis vizsgázni fog az egész éves anyagból? Minden esetre inkább kinyitottam az ajtót és betereltem a két főszerkesztőt az osztályba, nem akartam ugyanis, hogy az esetleges vita illetéktelen fülekig hatoljon el. Ha valaki, hát én ismertem ezeket a civakodásokat. Mindenki elmenekült, amikor még csak a baljós szelek kezdtek el fújni, senki nem merte kivárni, hogy a hurrikán is tombolni kezdjen. Pedig igencsak szórakoztató dolog volt őket hallgatni, legalábbis addig, ameddig még tudtak új sértéseket vágni egymás fejéhet. Amikor már visszatértek oda, ahonnét indultak, már nem élveztem annyira a szócsatát.

- Azt hittem, a tanár az – morgott rám Gaara, mint mindig, amikor csengetés után nyitok be a terembe. Már fel se vettem kukacoskodását, megszoktam, hogy mindig csak engem szekál ilyesmivel. Szemmel láthatóan Karint vagy Suigetsut nem igazán szeretné provokálni, így fölös energiáit rajtam vezeti le.
- Lediplomáztam időközben, úgyhogy ide az ellenőrződdel, mocskos kölök! – forgattam meg szemeimet, miközben leültem a helyemre és vártam, hogy barátnőm kifogyjon a kérdésekből, melyekkel ősi riválisát bombázta éppen.
Ez azonban nem következett be, így inkább előkaptam a füzetecskémet és folytattam a reggel elkezdett naplóbejegyzésemet. Észrevettem, hogy egyre hosszabban fejtem ki a gondolataimat, így szerencsésnek éreztem magam, amiért olyan vastag a papírkészletem.
Miközben ontottam a sorokat, néha oldalra pillantottam, és láttam, hogy Karinék elmélyülten cseréltek gondolatokat, ám meglepő módon egyáltalán nem tűntek olyan ellenségesnek, mint általában. Csak feleannyira.
Már éppen felálltam volna, hogy megnézzem, miről beszélnek, mikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy vadidegen tanár, és közölte, hogy Jiraiya-sensei ma nem tudott órát tartani, ő a helyettes. Természetesen elő sem kellett vennünk a füzetet, viszont Karin ott ragadt Juugo üres helyén, Suigetsu mellett, én pedig egyedül maradtam.
Szemforgatva előkotortam a zenelejátszómat a táskám aljáról, és beállítottam rajta éppen aktuális kedvenc számomat, és jobb ötlet híján a matekfüzetemet kezdtem firkálni. Nem igazán figyeltem oda arra, amit írtam, csupán kósza, légből kapott mondatokat formáltam szépen, lassan. Közben a fülemben csengő dallamra önkéntelenül is ringatózni kezdtem, de ezt már csak későn vettem észre; hamarosan kiestem a padból, méghozzá nem is hangtalanul…

- Jól érzi magát, kisasszony? – nézett rám a helyettesítő tanár. Paprikavörös arccal próbáltam feltornászni magam álló helyzetbe, de zavaromban még erre sem voltam képes. Néhány jóindulatú osztálytársam hangos nevetésbe kezdett, de ezen kívül nem okoztam nagyobb feltűnést. A tanár úr is visszafordult olvasmányához, így ismét megkíséreltem a talpra állást, ami legnagyobb meglepetésemre azonnal sikerült is – két segítő kéz miatt, ami a derekamra csusszant. Amikor már biztosnak éreztem magam alatt a talajt, megfordultam, hogy kiderítsem, ki volt olyan kedves, és segített fel a földről. Zavartan mosolyogtam rá, majd gyorsan helyet foglaltam, és elpakoltam a bűnös zenelejátszómat.
- Mit hallgattál olyan nagyon? – vigyorgott rám Kiba, miután követte a példámat, és ő is lehuppant Karin üres székére.
- Zenét – mondtam úgy, hogy még csak rá se emeltem tekintetemet. Valahogy nem éreztem magamban elegendő erőt ahhoz, hogy egy ekkora égés után szocializálódni próbáljak. Biztosra vettem, hogy mindenki rajtam nevet titkon, s a szünetben nem egy éles megjegyzést kapok majd.
- Mi bajod?
- Semmi.
- Haragszol, amiért megszabadítottalak gyötrelmeidtől, és felsegítettelek?
- Nem.
- Akkor?
- Mondom, hogy semmi bajom nincsen – szűrtem át összeszorított fogaimon a választ, remélve, hogy ingerültségemet nem érti félre, valamint megkegyelmez és magamra hagy.
Ez azonban hiú ábránd maradt, ugyanis a fiú nem adta jelét annak, hogy távozni készül. Magamban átkoztam barátnőmet, amiért pont most talált békét kötni örök ellenségével, és egyedül hagyott. Szívesebben beszélgettem volna Kibával egy erre alkalmasabb időpontban, mondjuk akkor, mikor nem vagyok éppen porig alázva az egész osztály előtt.
A mellettem ülő szemmel látható módon megunta a szótlanságot, így unottan beletúrt a hajamba, ahogyan azt előző este is tette. Én persze azonnal összerezzentem frizurám igazgatására, és reflexből elkaptam a kezét, ezzel megállítva a támadást.
- Várj, ezt az egy tincset… - vette kezébe kék hajszálaimat, majd legnagyobb meglepetésemre előbb az orrához emelte, hogy megszagolja, aztán a megfelelő helyre fésülte ujjaival.
- Köszönöm – néztem rá végre, és halovány, de szívből jövő mosolyt küldtem felé, amit egy széles vigyorral hálált meg.
- Alisha jobban van már?
- Igen, azt mondja, hogy semmi komoly baja nincsen.

A beszélgetés itt megszakadt, legalábbis én nem kívántam folytatni, ő pedig végre észrevette magát és zavartan felállt a székről, hogy a helyére somfordáljon. Valamiért nem voltam túlzottan boldog, hogy nyíltan, a többiek előtt is társalgást kezdeményezett velem. Kissé feszélyezve éreztem magam mellette, így hihetetlenül megkönnyebbültem, mikor távozott. Kissé haragudtam magamra, amiért így örültem a szabadságnak, de védelmemre legyen mondva, hogy ezt senkinek nem terveztem elárulni.
A csengőszót meghallva azonnal felpattantam és kisiettem a teremből, ahogyan azt mindig is szoktam – pontosabban ahogyan azt barátnőm belém nevelte. Mikor ő eszembe jutott, egy gonoszkás vigyor ült ki az arcomra, s ahelyett, hogy megvártam volna őt, elindultam a folyosón, hogy megkeressem Lee-t.
Gondoltam, egy kis időre magára hagyom Karint, amiért ő is mellőzött engem. Amúgy is meg kellett beszélnem valamit a fiúval, amire egyébként nem kerítettem volna sort. A fizika előadó ajtaja előtt lefékeztem, majd türelmesen vártam, hogy megjelenjenek az óráról kisétáló feljebbvalóim.

Az első, akit megpillantottam, Hidan volt, mögötte Kakuzu, majd szép sorjában az összes Akatsukis. Igyekeztem nem rájuk nézni, de akaratlanul is forgatni kezdtem a szemem, amit attól tartok, észre is vettek, mert ingerült hangokat hallottam, mikor elhaladtak mellettem.
Végre megpillantottam Tentent, aki türelmetlenül toporgott a küszöbön, s egyre másra hátra tekingetett. Ismertem ezt a reakciót – Neji és Lee már megint veszekedtek valamin, ő pedig így próbálta felhívni a figyelmüket arra, milyen rosszul is teszik ezt.
- Szia – léptem oda mellé, mire barátságosan elmosolyodott.
- Végre! – sóhajtott fel, majd egy nagy levegő után bekiabált a terembe. – Rock Lee, azonnal gyere ki! Itt van Rubi!
- Jövök! – hallottam bentről, majd a következő pillanatban megjelent előttem a szokatlanul kócos fiú. – Szia, Rubi! Nem felejtetted el a holnap délutánt, ugye?
- Nem, dehogy felejtettem el! – ráztam meg a fejem. – Holnap sportklub van.
- Bizony! És Nejiék is eljönnek, képzeld!
- Tényleg? – néztem elkerekedett szemekkel a mellettem álldogáló lányra, aki bólogatni kezdett. Csodálkoztam a dolgon, tekintve, hogy Lee barátait sehogyan nem lehetett rávenni a sportklubhoz való csatlakozásra, de még egy-egy óralátogatásra sem. Ennek ellenére én vidáman és minden gyanú nélkül elköszöntem tőlük, és a szerkesztőség felé vettem az irányt.

Meglepetten tapasztaltam, hogy az egymás mellett töltött matekóra sem javított a két főszerkesztő kapcsolatán, sőt, ha ez lehetséges, még a szokásosnál is hangosabban kiabáltak. Nem csak az újság rezidenciája ürült ki körülöttük, hanem a folyosó azon szakaszát is elkerülték a biztonságukat féltő diákok.
- Rubi, hát te meg miért nem vártál meg?! – förmedt rám hisztérikusan Karin, mikor becsuktam magam mögött az ajtót.
- Lassú voltál – vontam meg a vállam. – Amúgy is meg kellett keresnem Lee-t, amit veled kivitelezhetetlen lett volna.
- Azt ajánlom, most vigyázz vele – sóhajtott fel látszólag idegesen Suigetsu. Pedig ő általában higgadtan vészelte át barátnőm efféle kitöréseit. – Most nagyon felpaprikázta magát.
- De te talán nem vagy ingerült?! – ordított a képébe szemüvegét levéve Karin.
- De igen, én is az vagyok. Viszont én legalább tudom türtőztetni az indulataimat!
- Mert egy érzéketlen fatuskó vagy, aki tesz az egészre nagy ívben!
- Elárulnátok, hogy miről beszéltek? – próbáltam elterelni a figyelmüket egymásról.
- Az öreg Sarutobi meghalt – morogta Suigetsu, én pedig a szám elé kaptam a kezemet. Össze kellett szorítanom a számat, ha azt akartam, hogy ne kezdjen el remegni a visszafojtott sírástól. Nagyon szerettem az idős igazgatót, mindig megértő és türelmes volt a diákjaival, még az Akatsuki idétlen tréfáit is képes volt tolerálni.
Már értettem, hogy mire fel voltak olyan ingerültek. Akármennyire szidta is Karin az igazgatót, mikor az nem volt hajlandó kidobni ellenfelét, én tudtam a legjobban, mennyire szerette az öreget. Suigetsu pedig soha egy rossz szót nem tűrt meg senkitől, ha őróla volt szó.
Egyszer hallottam valamit arról, hogy Sarutobi úr szánta meg és vette fel az iskolába, mikor mindenhonnan kidobták lustasága miatt. Ő talán látott benne valamit, amit senki más nem.

- Kegyetlen az élet! – kiabált zárásként Karin a fiú képébe, majd kiviharzott az otthonos teremből. Már éppen indultam volna utána, mikor egy kezet éreztem a vállamon. Hátranéztem, és láttam, hogy Suigetsu tartott vissza; az arca sápadt volt, a szája piros – látszott, hogy jobb híján ő is ezt rágcsálta –, a szeme pedig fakó fényű volt.
- Hagyd, csak magadnak ártanál, ha meg akarnád keresni…
- De hát a legjobb barátnőm! – tiltakoztam.
- Akár az, akár nem, én sokkal jobban ismerem őt – jelentette ki fellebbezhetetlenül. Eldöntötte, hogy ott maradok, így nem is próbáltam ellenkezni, hiszen annyira már tisztában voltam a fiú befolyásával, hogy rájöhessek, nem érdemes ellenkezni vele – ezt kizárólag Karin nem tudta felfogni.
Kelletlenül elindultam az ajtó felé, de a fiú ismét megállított, ezúttal a csuklóm köré kulcsolta ujjait. Nem értettem, mit szeretne, így értetlenül néztem rá.
- Az utolsó óra elmarad, szóval nem kell elmenned – magyarázta.
- Ez remek… Miért marad el?
- Mert Tsunade lett a rögtönzött igazgatónő, miután Jiraiya nem fogadta el a jelölést. Tehát ma elmarad a bioszunk, tekintve, hogy a tanárnő nem jelenne meg órán…
- Ez eddig világos – bólintottam. – De miért ne mehetnék el innen?
- Nem tudom, csak… reméltem, hogy legalább te nem hagysz egyedül – sóhajtott fel keserűen. Még soha nem láttam ilyen kifejezést az arcán; mintha aggódott volna, s talán még szomorú is volt.

Egy megadó bólintás után visszasétáltam mellé, nekidőltem az asztalnak – pontosabban félig ráültem –, és vártam, hogy mondjon valamit. És csak vártam és vártam, ugyanis esze ágában sem volt megszólalni. Már körülbelül tíz perce csak magam elé bámultam és a semmire gondoltam, mikor felfedeztem, hogy egyáltalán nem zavar a csend. Kimondottan élveztem, hogy végre nem kell állandóan pörögnöm, beszélnem, vagy épp a kiabálást hallgatnom. Emlékeztetett a régi életemre, amikor mindez a pörgés hiányzott a mindennapjaimból, helyette csak visszahúzódtam az árnyékba és próbáltam nem útjában lenni senkinek. Így összehasonlítva sokkal rosszabb volt, mint amilyennek akkor éreztem. Talán azért, mert nem ismertem még azt, milyen jó érzés is az, hogy amikor végigszaladok a folyosón és legalább hárman rám köszönnek.
Persze megvolt a jó oldala is a magánynak: nem kellett idegeskednem a legtöbb dolog miatt, nyugalomban és csendben tengettem napjaimat. Egyedül ez hiányzik néha, bár közel sem annyira, hogy emiatt begubózzak.

Sokszor hallottam már, hogy vannak olyan emberek, akik mellett még a hallgatás is élvezetes, de soha sem hittem, hogy ez igaz. Ha viszont mégis elhittem, akkor is úgy gondoltam, hogy ez kizárólag a szerelmesek között lehet így – tekintve, hogy idővel elfogyhat a közös témájuk.
Csak most jöttem rá, hogy ez mennyire máshogyan van igazából.
Suigetsu nem volt nekem senkim, még különösebben a barátom sem, nem hogy a szerelmem, mégis át tudtam érezni az előbbi bölcsességet mellette.
Erre a gondolatra egy mosoly csusszant az arcomra, de ránéztem a mellettem ülőre, a napsugár is leolvadt az orcámról. Karjait összefonta a mellkasán, fejét pedig egy kicsit lehajtotta. Láttam, ahogyan üveges tekintettel maga elé mered és néha az ajkait harapdálja, miközben szeme sarkából egy vékony sávban könnyek csorognak le a bőrén.
Nem akartam őt kellemetlen helyzetbe hozni a jelenlétemmel, de mivel nem zavartatta magát, nem mentem el, akármennyire szerettem volna már elindulni.

Nem szóltam egy szót sem, csak tovább néztem a velem szemben kifüggesztett plakátot, melyen a Konoha News felirat díszelgett. Egészen addig maradtam így, míg a fiú mocorogni nem kezdett mellettem. Ekkor ránéztem, és még pont láttam, ahogyan pulóvere ujjával megtörli az arcát, aztán szokásos vigyorával az arcán rám kacsintott.
- Azt hiszem, most már kénytelen leszek bejárni órákra… Tsunade soha nem nézte jó szemmel, hogy állandóan lógok – mondta végül olyan hangon, mintha mi sem történt volna.
- Attól félek, nehéz lesz megszokni egy ekkora változást – sóhajtottam fel.
- Igen, én biztos vagyok benne – csóválta meg a fejét. – Szerintem nekem még nehezebb lesz mint neked. Elvégre én sokkal több dolgot köszönhetek neki… Hiányozni fog.
- Én igazából a te órára való bejárásodra céloztam, de megértem, hogy így érzel – mosolyogtam rá. – Azt hiszem, Karin jobban tette volna, ha itt marad. Talán ha látott volna az előbb, akkor elfelejtett volna utálni…
- Két helyen sántít a feltételezésed – lökte el magát az asztallaptól Suigetsu, majd tárta ki előttem vigyorogva az ajtót. – Először is: Karint az se hatná meg különösebben, ha a saját kiontott vérembe látna belefulladni; másodszor pedig előtte eszem ágában se lett volna elérzékenyülni.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit negatívan diszkriminálod őt? – nevettem fel, majd átléptem a küszöböt, ő pedig lenyomta magunk után a kilincset...