Ruby:

Még szombaton is be kellett mennem az iskolába próbálni. Az előadás napja vészesen közeledett, én pedig még mindig nem éreztem százszázalékosnak a műsort.
És nem csak azért, mert Hamlet ismét nem jelent meg, hanem azért, mert a műsorvezető még itt se tett le arról, hogy az őrületbe kergessen.
- Ophelia, te nagyon drámai karakter vagy; áruld el, miért… - Megakadt a szövegében, majd mérgelődve rám nézett. – Mi a fenét eszel Kankurón?
- Nem, nem, nem, nem jó! – ordította Temari, hogy teljes legyen a családi perpatvar. – Hamlet, Gaara, Hamlet, nem Kankuro! És nem beszélhetsz ilyen nyersen, ha egyszer te vagy a kifinomult műsorvezető!

- Nem tehetek róla, hogy hányingerem van Opheliától! – forgatta meg a szemét. Mindenki döbbenten meredt hol rá, hol énrám. Ők is érezték, hogy ez már több volt a soknál, így jogosan vártak valamiféle válaszreakcióra.
Nem is tétováztam sokáig – diszkréten rávetettem magamat, és leszállt a vörös köd.
A következő dolog, amire emlékszem, az, hogy a földön ülök és Gaara felé próbálok csapkodni, ő pedig velem szemben ugyanígy tesz. De egyikünk sem érte el a másikat, ugyanis őt Itachi és Sasuke őt, Kiba és Shino pedig engem tartott féken.

Éreztem, hogy lüktet az arcom és a karom, s láttam, hogy az ő ruhája csupa vér és az ajka is felszakadt. Köhögnöm kellett, de legnagyobb meglepetésemre, amikor elvettem a szám elől a kezemet, azon is vörös folyadékot találtam. Fél füllel még hallottam, hogy a tanárok instrukciókat adnak ki a többi diáknak, de valamiért úgy tűnt, mintha nem is lennék magamnál.

- Sss, nyugi! – suttogta a fülembe fésű úr, miközben az egyik karja elölről fonódott a derekam köré, a másik pedig a hátulról. Tenyerével megnyugtatóan simogatta a hátamat, és csak ekkor tudatosult bennem hogy a fájdalom könnyeket csalt a szemembe.
De az vigasztalt, hogy ellenfelem legalább olyan ramatyul nézett ki, mint én – csak épp ő tartotta magát a mondáshoz, miszerint a fiúk nem sírnak.

- Valaki vigye ki innen! – harsant Kakashi hangja, mire Kiba szó nélkül felrántott a földről és kiterelt a díszteremből. A folyosón a levegő sokkal hűvösebb, a fény pedig kevesebb volt. Bizonytalan lépésekkel haladtam Horatio mellett, aki végül betámogatott egy mosdóba és megnyitotta nekem a csapot.

Nem mertem tükörbe nézni, így először megmostam az arcomat és minden sajgó porcikámat, mielőtt kiegyenesedtem volna. Így is borzalmasan néztem ki, de legalább megszabadultam a vértől, és csak a karmolások helye éktelenkedett a bőrömön. Fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen milyen „fegyverrel” estünk egymásnak, de a körmöket és a fogakat egész biztosan nem hagytam volna ki a listából.

Miközben igyekeztem megnyugodni, a mellettem türelmesen várakozó fiú a hajamat vette kezelésbe – szokása szerint. Ezúttal azonban nem csak szórakozott a tincseimmel, hanem lemosta róluk a rájuk alvadt vért, és igyekezett minden hajszálat a helyére söpörni.
- Le a kalappal – mondta közben. – Nem sokan mernének nekimenni Gaarának.
- És milyen igazuk van – motyogtam akadozva. Haragudtam magamra, amiért könnyelműen rátámadtam valaki olyanra, aki nálam jóval erősebb volt, így csak kellemetlen helyzetbe kerültem.

- Ne bánkódj! Amíg nem verte ki a fogadat, addig nincs semmi baj – kacsintott rám Kiba. – Én teljesen megértem, hogy kiakadtál rajta. De… ha legközelebb valakinek be akarod verni a képét, akkor inkább szólj nekem, majd én megteszem helyetted!
Az ajánlat meglepett ugyan, de rábólintottam. Nagyon reméltem viszont, hogy estére nem lépteti elő magát a testőrömmé is a geninen.

Amikor végre tűrhető állapotba kerültem, megállt előttem és közelebb hajolt hozzám, hogy jobban szemügyre vegyen. Lesütöttem a szememet, ugyanis nem szerettem, ha valaki engem vizslat, de ő felemelte a fejemet az államnál fogva. Kissé félredöntötte a fejét, mintha más szemszögből is szeretett volna megvizsgálni, aztán halványan elmosolyodott.
- Máskor jobban vigyázz magadra! A sebek nem állnak jól a szép arcodon…
- Vissza kellene mennünk, nem? – tértem ki előle, majd nyomatékosan elhúzódtam tőle.

Lassan ballagtunk át a díszterembe, ahol közben rendbe rakták azt, amit mi verekedés közben szétdobáltunk. A próba folytatódott, és legnagyobb meglepetésemre megérkezett Kankuro is – akinek az arcából jóformán minden szín kifutott. Rossz előérzetem volt vele kapcsolatban, de nem szóltam hozzá a szövegemen kívül egy szót sem. Lopva Temarira pillantottam olykor-olykor, de ő ugyanúgy viselkedett, mint egyébként, vagyis dirigált az élethűen párbajozó Romeo-Paris párosnak.

Délután háromkor léptem ki az iskola épületéből, és már nem is vártam húgomat, aki már reggelről közölte velem, hogy elmegy ebédelni a barátaival. Magányosan sétáltam ki a buszmegállóba, de belátható időn belül nem volt esedékes olyan járat, ami nekem megfelelt volna. Abban a pillanatban nagyon hálás lettem volna, ha legalább Kiba vagy Naruto mellettem állt volna – az ő társaságukban nem éreztem volna magam olyan letargikusan.

Éppen át akartam menni a zebrán, mikor egy hisztérikus hang sikítása ütötte meg a fülemet, majd alig pár másodperccel később fiatal történelemtanárom rontott ki az iskolából. Úgy suhant el mellettem, hogy kis híján feldöntött. Szinte azonnal megjelent az ajtóban Kankuro és Gaara is, és ez előbbi szitkozódva kiabált nővére után, aki azonban eddigre már messze járt. Végignéztem a fiúkon, és első benyomásom alapján legszívesebben én is menekülőre fogtam volna a dolgot.

Osztálytársam fogcsikorgatva, dühtől vöröslő fejjel állt bátyja mellett, aki még mindig halálsápadtan dőlt neki a tanintézmény falának.
Én végül mégis meggondoltam magam és feléjük vettem az irányt, nem pedig a gyalogosátkelő felé. Tisztában voltam vele, hogy az életemmel játszom, amikor Gaara közelébe megyek, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek.

- Minden rendben, fiúk? – kérdeztem óvatosan, mikor elértem a lépcső alját. Ennél közelebb egyelőre nem mertem menni hozzájuk. Kankuro fáradtan nézett le rám a harmadik lépcsőfokról és meg-megránduló szájszéllel szólalt meg.
- A fatert utolérte a szerencséje…
- Megint lezuhant? – harapdáltam alsó ajkam.
- Nem – hangzott az erőtlen válasz. – Valami dzsungelkutató konferencián rátámadt egy vetélytársa és leszúrta. Ott helyben elvérzett.

A szám elé kaptam a kezemet, és teljesen elfeledkeztem arról, hogy én tulajdonképpen ki nem állhatom Gaarát. Tettem feléjük egy tétova lépést, de többre már nem vitt rá a lélek.
Nagyon meglepődtem a hallottakon, szinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaki az én korosztályomból ilyen hirtelen félig elárvuljon. Így már nem tűnt olyan furcsának Temari hirtelen távozása.
- Sajnálom – motyogtam zavartan.
- Te csak ne sajnáld, hülye liba! – ordította a képembe vörös hajú osztálytársam. – Ne játszd meg a kisangyalt, mert nagyon nem vagy az! Mit érdekel téged, hogy mi van velünk?! Húzz haza és nyalogasd a sebeidet! Menj már, te, te… - Itt elakadt egy pillanatra, de utána ismét megtalálta dühtől remegő hangját, hogy a lehető legtrágárabb jelzőkkel illethessen.

A szeme izzott a feszültségtől, komolyan úgy nézett ki, mint egy pszichopata, mozdulatai pedig nem kis agresszióról árulkodtak. Abban a pillanatban mégsem tudtam haragudni rá, még akkor sem, ha egyébként legszívesebben megfojtottam volna. Ahogy látta, hogy nem megyek el, leült az egyik lépcsőfokra és a halántékát kezdte masszírozni.
- Kérlek, ne haragudj rá – nézett rám Kankuro bűnbánóan. – Anyu halála óta kicsit nehéz kezelni őt…

Egy pillanatra megszédültem. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy valójában semmit nem tudok a környezetemről. Eddig eszembe se jutott, hogy nekik talán nincs anyukájuk… Egy hirtelen ötlettől vezérelve odaálltam osztálytársam elé, majd leguggoltam, hogy a szemébe nézhessek. Egy nagy levegő után végül megszólaltam.
- Nagyon sajnálom, hogy ma verekedést kezdeményeztem. Megüthetsz – emeltem fel a fejem büszkén, mire ő először értetlenül nézett rám, aztán tétován felemelte a kezét.

Fél szemmel láttam, hogy Kankuro megakadályozni készült öccsét, de a következő pillanatban egy pofon csattant az arcomon. Fájt, de koránt sem annyira, mint amennyire számítottam. Remegő tenyere még mindig az égő bőrömön pihent, és csak fél perccel később ejtette vissza maga mellé a karját.
Volt egy olyan érzésem, hogy ideje lenne mennem, így felálltam és hátráltam egy lépést. Ami persze óriási hiba volt, tekintve, hogy nem egyenes talajon tartózkodtam, hanem egy lépcsőn. Tehát sikeresen hanyatt vágódtam az egész építmény aljánál, és elterültem a kemény kövön.

- Jól vagyok! – szabadkoztam, miközben gyorsan ülésbe tornásztam magam. Mindketten döbbenten meredtek rám, s immár Gaara arca sem vörös volt, hanem fehér.
- Basszus, ha te is meg akarsz halni, akkor legalább szólj előtte! – dörrent rám, de a hangja túlságosan reszketett ahhoz, hogy ez komoly fenyegetésnek hangozzon.
Felálltam és bocsánatkérően meghajoltam előttük, hogy aztán magukra hagyhassam őket. Nem akartam a jelenlétemmel tovább feszélyezni a hangulatot, volt ugyanis egy olyan érzésem, hogy egyáltalán nem kellettem én oda.

Ez a helyzet más volt, mint Suigetsué. Elvégre nekik az apjuk halt meg, nem az igazgatójuk…
Mintha még az ég is szolidálni szeretett volna a sok gyászolóval – eső formájában ő is könnyeket hullajtott a szabadban tartózkodók fejére.