Ruby:

Kellemes este, nincsen se túl hideg, se túl meleg. Az ég borús, de látom, hogy nem fog esőt bocsátani a földre, nem akarja könnyeivel áztatni a szomorú talajt. Esőre volna szükségünk, felszabadító esőre, mely után a zord felhők is tova szállnak. Annyi növény adta már életét a jobb létért, annyi önfeláldozó lélek szállt fel a magasba, s tért örök nyugodalomra!

Egyszer talán nekem is mennem kell, itt hagyva e világot, mindent, ami fontos lehet a szívemnek. Ha erre kerül a sor, nem tudom, mitévő leszek majd, hiszen itt vannak a szeretteim, itt van a családom. Hogyan hagyhatnám el az élők sorát, s hagyhatnék magam után egy férfit és árvát?

Az igazság talán mégis az, hogy félek. Félek a jobb létért feláldozni magamat és boldogságomat. Hogy lehet az erős, kinek kicsiny gyermek alszik keblén? Kinek szerelmes csókok hevítik szívét? Hogy lehet valaki elég bátor ahhoz, hogy mindezt a féltést eldobja? Ha megtalál ő, aki keres, életünket oltja, ez nem kétséges.

Nem tudom, mit akar tőlünk, miért ontana ártatlan vért. Félek, mert nem tudom, lesz-e holnap reggel még. Mi történne akkor, ha itt kellene hagynom őket? Hiszen a világot jelentik nekem, talán még annál is többet! Volt még olyan korszak az életemben, mikor a szerelmet megvetettem, gyermekekre nem is gondoltam.

Most mégis itt állok, mögöttem egy szerető férj és apró kisfiú játszik, én pedig telve szeretettel, aggodalommal és kellemes fájdalommal. Tudom, nélkülük nem érdemes élnem, viszont ők is így gondolják-e? Szeretnek engem annyira, mint én őket? Bízom benne, hiszen annyiszor hallottam már tőlük: Szeretlek!

Boldogok vagyunk együtt, nem kell az utcára mennünk, elég itt a házban lennünk. Nem ártunk senkinek, nem harcolunk, nem vagyunk kémek, ő mégis minket keres. Nem tudom, mit akarhat tőlünk, de abban biztos vagyok, hogy hiába minden álca, egyszer elér minket az átka. Félek, hogy nem leszek képes helytállni, ha ütközetre kerül majd sor, félek, hogy életem véget ér, mielőtt kimondhatnám: Szeretlek!

Igen, aggodalmam forrása a magány, mely felemészti az embert, amitől egyszer már megszabadultam, mikor feleségül mentem őhozzá. Mi lesz azonban akkor, ha meghalok? Nem lehetnék többé mellettük, elfelejtenének, talán örökre…

- Lily, azt hiszem, ideje lenne elaltatni ezt a kis rosszcsontot! – hozza felém James a kis Harryt. Átveszem ugyan tőle, de nem mozdulok. Csak nézem őt, nézek a szemébe. Mondani szeretnék neki valamit, de nem tudok szólni, csak bámulom őt, aki mellett soha nem kellett félnem. Egy szó, ami mindennél többet mond el, de nem jön ki hang a torkomon.

Kicsapódik az ajtó, a hideg besuhan, mint hívatlan vendég előfutára, de nem moccanok, csak nézek az ő szemébe. Még mindig nem tudok szólni, de elfog a félelem, mert már érzem: a gyilkos jött el értem. Erősen megszorítom a gyermeket, de a pillantásomat nem veszem le róla, még nem mondtam el azt, amit kell.

- Lily, fogd Harryt és meneküljetek! Én addig feltartóztatom! – kiált rám James. Tudom, hogy engedelmeskednem kell neki, de még egyszer visszapillantok rá, hogy lássam a szemében égő tüzet, ami mindig megnyugvást hoz a lelkemre.

Felszaladok az emeletre, egyenesen a gyerekszobába, majd gyorsan eltorlaszolom a bejáratot, hogy ha idejönne, ne jusson be hozzánk. Csend van. Nem hallok mást, mint a kicsi lélegzetét és a dermesztő csendet. Egyszer aztán vérfagyasztó kacaj hangzik, s érzem, hogy Harry összerezzen.

- Avada Kedavra! – kiáltja a gonosz hang, majd egy tompa puffanást hallok, mely kiszakított a szívemből egy darabot. Meghalt, pedig még el sem köszönhettem. Nem mondhattam el neki azt, amit annyira szerettem volna. Itt hagyott, pedig én mindig azt hittem, én leszek, aki árvát hagy maga után, nem ő.

Eszembe se jutott, milyen lehet elveszíteni őt, aki mindig mellettem volt. Mindig csak azon gondolkoztam, milyen lenne nekik, ha én rogynék össze holtan. Féltem attól, hogy gyáva leszek, és lám, az vagyok. Ha nem féltem volna, meghalhattam volna helyette, de nem tettem. Elmenekültem, pedig ha ott maradtam volna, talán én feküdnék élettelenül odalenn, a földszinten.

Most értettem csak meg, elveszíteni őt rosszabb, mint elveszni, de tudni, hogy él, s jól van. Odaadnám mindenemet, ha megmenthetném őt, de tudom, hogy már késő, nem segít rajta semmi, még a mindent legyőző szerelmem sem. De mindenem még nincsen veszve, mert a gyermekem még itt van velem, küzdenem kell érte, az utolsó erőmmel is!

Jön valaki. Siklik, mint a halál, én mégis hallom. Ez ő, a gonosz, aki elvette tőlem a szerelmet, s most el akarja venni megmaradt kincsemet. De Harryt már nem adom senkinek! Ha kell, érte odaadom az életem, többé nem követem el ugyanazt a vétkemet! Gyorsan magamhoz szorítom a kicsit, megígérem neki, hogy nem lesz semmi baj.

Tudom, hogy érti, még akkor is, ha nem mondhatja nekem a megnyugvó szavakat. Kitárul az ajtó és belép rajta ő maga, Voldemort nagyúr, kinek kezéhez százak vére tapad. Olyan ő, mint egy lesben álló kígyó, alattomos, gonosz és vad.
- Add ide a gyereket!

- Soha! – Gyorsan beteszem Harryt a kiságyba, majd elé állok, hogy testemmel védelmezzem.
- Állj félre!
- Nem! Könyörgöm, csak őt ne bántsd! Engem megölhetsz, csak őt ne!
- Bolond! Avada Kedavra!
Harryhez közelít, pálcát emel rá és kimondja az átkot…

***

- Neeee! - Már nem maradt senkim és semmim. Egyiküknek se mondtam el azt az egy szót, amely a szívemet nyomja, mely örökre súly marad bennem. A sok könny mind csípi a szememet, de nem bánom. Bárcsak a fájdalom elvinne hozzájuk, hogy ne legyek magányos!
- Lily, mi a baj? – Ez az ő hangja, de valahogy mégis más. Mintha újra tizenhét éves lenne… Hogy lehet ez? – Te sírsz? Mi történt?

Kinyitom a szemem és minden világossá válik. Álom volt az egész, egy rossz álom, s igazából nem történt semmi. Itt vagyok a Griffendél klubhelyiségében, tizenhét éves vagyok, Harry nem létezik, James pedig egyáltalán nem a férjem. Azonnal elmúlik minden, amit eddig éreztem, a félelem, a fájdalom és minden más.

James leül mellém, én pedig belenézek a szemébe. Rögtön felrémlik bennem az a pillanat, mikor éreztem, hogy ki kellett mondanom egy szót, de nem bírtam. Az egész álom elhomályosul bennem, lassan kiesik minden részlete, de ez az egy kép olyan élesen lebeg előttem, hogy szinte valódinak érzem.

Csak nézek a szemébe, s közben ismét könnyek peregnek le az arcomon. Nem érzek semmi mást, csak késztetést, hogy kimondjam azt az egy szót, amit nem tudok.
- Lily, mi a baj? – néz rám ő is két szemével. Ahogy a pillantásunk összeforr, érzem, hogy mellette nem kell semmitől se félnem.
- Egy szó – szeretlek!