Ruby:

Sötét volt az ég, mégis megannyi fényforrás cikázott keresztül, és kasul a boltozaton. Este volt már, hűvös szellő fújdogált odakint, és megtépdeste a fák lombját. A felhők sötétek és barátságtalanok voltak, ellenségként bámultak mindenre, és mindenkire, s esőt zúdítottak alá a magasból. 

A villámok vad táncot jártak, szikráikat szanaszéjjel szórták, heves csatát járt a lábuk, szerelmes csókban összefonódott szájuk. A Hold kegyesen jelen volt egy ideig, majd sötét, felhőfátylát magára terítve, meghúzta magát, hogy nyugovóra térjen e zord éjszakán.

A csillagok fénye is halvány derengés volt csupán, a vihar minden porcikája tompította őket, elnyelve azoknak fényét, tombolt, mint egy eszét elveszített őrült. Kemény cseppek pettyezték a talajt, áztatták a füvet, és a tó tükörsima, fekete vízén apró körök jelezték, hol ért vízszintes pózba egy-egy cseppnyi tócsa. 

A vad orkán enyhülni látszott, majd valóban, alábbhagyott a süvöltés, a villámszórás, az esőkopogás. Már csak az ég színe és a csillagok halovány fénye emlékeztetett a közelmúltbéli eseményre. A kedélyek is lecsillapodnak rendszerint, pont úgy mint egy erőteljes szélvész. 

Senki nem akart ilyen időben a szabad ég alatt lézengeni, mindenki a puha, meleg ágyába vágyakozott, ahol behunyhatta két szemét, és megnyugodhatott, nem kellett a viharral törődnie. Egy valaki volt még éber ilyenkor is, az ablakban ült, és nézte a borongós időt. Gondolatai minduntalan olyan térre indultak felfedezőútra, ahonnét milliónyi kérdéssel megrakodva tértek vissza. 

A lány, aki szemét az égnek szegezte, elmerengve bámult a semmibe, a sötétszürke légbe. Különös érzések kavarogtak benne, melyeket nem tudott hirtelen megfogalmazni. A hangulata is más volt, mint a nap folyamán, pedig tudta, hogy nem hangulatember, a kedélye nem változik hirtelen. Eltöprengett többek közt a délutáni jelenetre is, mely tőrként fordult szívébe…

- Lily, kérlek! Nőj már fel, és kezeld a helyzetet úgy, ahogyan a korodhoz képest kellene tenned! – James Potter állt mellette, és széttárt karokkal beszélt, majdhogynem kiabált a lányhoz, aki persze ebből nem óhajtott észrevenni semmit az égadta világon. 

- Mondd, nagyon megerőltető lenne számodra, ha csak egy pillanat erejéig figyelemre méltatnál engem? – fakadt ki a fiú, mire Lily szemforgatva ránézett.
- Tessék, most boldog vagy?
- Nem, nem vagy boldog, mert nem tudsz komolyan venni! Csak egy esélyt kérek, amit minden agyilag érett tizenhét éves lány megadna! 

- Ó – kerekedett el a lány szeme, és eljátszotta a meglepettet. – James Potter, te minden férfiak legjobbika, ki tökéletesebb vagy, mint maga Apolló, a költészet görög istene! Légy az enyém, gyalázd meg szűzies szentélyemet, használj engem, mint selymes kelmét, majd hajíts az értéktelen kacatok szemétdombjára, hogy ott érjem el a bűzös rongy szintjét! Érezni akarom tested felhevült melegét, és tudni akarom, hogy milyen az élet dicső oldaladon! Leszek a múzsád, az ihletőd, s te költőm leszel, s így alkotunk majd egészt, ahogyan mondá volt Shakespeare atyánk!

James a fejét fogta szégyenében, megalázottnak érezte magát, nem poétának. Ez sem volt még elég a lánynak, megtorolta hát tízszeresen a fiú szerelmét.

- Potter, fogd fel, hogy mindenkinek megvan a maga helye! Te és én is más bolygóról származunk. Tegyük fel, hogy én vagyok a Jupiter, te pedig a Tejútrendszer legtávolabbi csillaga vagy, és tömegvonzóerőd soha nem lesz akkora, hogy engem odahívj. 

- De a te vonzerőd magához kulcsolt engem, jövök én! – próbálta menteni a menthetőt James, de nem ért el vele többet, mint egy pofont. Ez az érintés százszorta fájdalmasabb volt, mint a megaláztatás, mert nyomósabb indokokat mutatott fel, nonverbális kommunikáció formájában. James szeméből kicsordult egy könnycsepp, talán csak a fájdalomtól, talán valami mástól. Senki nem látta, csak a lány, aki megütközve nézett bele a kínnal teli szemekbe, majd otthagyta a helyszínt… 

Lily nem értette, hogy tehetett ilyet egy érző, emberi lénnyel. „Fájdalmat okoztam neki, ami bűn. Nem akartam megbántani, mégis sikerült.” Újra és újra felsejlett benne az a pillanat, mikor látta, hogy egy ember miatta szenved, az ő szeszélyei végett. Még soha senkinek nem okozott direkt fájdalmat, érezte, hogy elveszítette ártatlanságát.
Rengeteg érzés kavargott benne, de nem foglalkozott a megfejtésükkel, csak hagyta, hadd átjárja őt az ismeretlen, idegen érzés. Lehunyta szemeit, és csak ült, ült az ablakban, elmélyült a számára oly megfoghatatlan érzésben.
- Lily? – hallatszott egy kérdő szó a klubhelység egy sötétebb szegletéből, a hálótermek irányából. – Mit csinálsz itt ilyenkor?

A lány felkapta a fejét, és rémülten pillantott a tőle nem messze álló Jamesre. A fiú közelebb lépett hozzá, és hirtelen megszólalt.

- Jó ég, hiszen itt nagyon hideg van! Ilyen vékony pizsamában még a végén fölfázol. – James egy jó vastag pokrócot rángatott elő valamelyik fotel alól, majd annak széthajtásával kezdett foglalatoskodni. Mikor sikerrel járt, ráterítette a döbbent Lilyre, aki időközben ráeszmélt, hogy valóban didergető hideg uralkodott a helyiségben. 

Egy darabig nem hagyta el a szájukat egy hang sem, nem is nagyon mozdultak meg. Egyszer aztán megdörrent az ég, melynek hatásaképp Lily összerezzent.
- Ne félj, csak egy ártalmatlan hang volt – mosolygott James. – A menydörgés nem ártalmas, a villám az egyetlen, ami veszélyt jelent az emberre. 

A lány sokáig hallgatott, majd végül csak ennyit mondott:
- Sajnálom.
- Mit?
- A pofont, és a komédiát. Nem akartalak megbántani.
- Nincsen semmi baj.   

- Könnyen megbocsájtasz – mondta Lily, majd fejét oldalra hajtva belenézett a fiú szemébe, remélve, hogy abban megtalálja a választ kimondatlan kérdésére: miért? – Miért?

- Azért, mert homokba kell írni, és nem kőbe vésni, ha sérelem ér – kezdte a fiú. – Ha soha nem tudsz elfelejteni egy-egy hibát másoknak, akkor azzal magadnak ártasz. Senki nem tökéletes, mindenki csinál baklövéseket, és ha mindenki mindenért örökké haragudna, akkor nem lenne más, csak a puszta csend. A hallgatás, ami elszigeteli az embereket egymástól, és az egyetlen társunk a magány lenne.

- Igazad van – bólintott Lily, majd tekintetét ismét az égnek szegezte, s csak nézte a természet csodáját, az egyszerű, borongós éjszakai tájat. James melléje telepedett, és ő is ránézett a boltozatra.
- Szép – mondta tömören. – Mióta vagy itt?
- Már nagyon régóta.
- És mit csinálsz tulajdonképpen?

- Csak az ablakon túli eseményeket figyelem – magyarázta Lily. – Először hatalmas vihar tépkedte a fákat, most pedig csak esik, és sötét az ég. Furcsa érzést, hangulatot vált ki belőlem ez az egész. 

- Milyet? – kérdezte a fiú, majd elfogadta a feléje nyújtott takarót, így már ketten melegedtek alatta, egymással szemben.

- Nehéz elmagyarázni… Olyan, mintha szomorú lennék, letargikus, ha lehetne érezni a szürke színt, akkor azt hiszem, pont így érezném magam, szürkén. De valamiért jól érzem magam, és jó itt ülni, és nézni a borongós időt. Határtalanul idiótának érzem magam, mégsem őrültnek, egyszerűen csak szeleburdinak találom magam, mégis halálosan komoly vagyok. Tele… 

- Tele ellentétekkel – mondta ki a lány helyett James.
- Igen! És most jöttél te is, mondtál egy gyönyörű dolgot, és még te magad is belecsepegtettél egy újabb elegyet a hangulatom így is bonyolult bájitalába.
- Milyen érzés az, ami miattam van benned? 

- Nem tudom. Ez is összetett, más mint a többi, de mégis ugyanolyan alkotóeleme az egésznek. Lehet, hogy butaság, de mikor délután felpofoztalak, egy pillanatig a szemedbe néztem, és te is az enyémbe. Akkor láttam, hogy fájdalmat okoztam, aztán nem tudom hogyan, de úgy éreztem, mintha egy barátomat öltem volna meg. Esendőnek láttalak, és ez meghatott. De az, hogy most ilyen kedves vagy velem, még jobban meghat, hiszen haragudnod kellene rám, te mégis megbocsájtottál.

- Lily, nem tudok haragudni rád, mert szeretlek!
- Tudom, ezt már annyiszor mondtad!
- De miért nem hiszed el? – kérdezte James.
- Erre keresem a választ már órák óta – felelt a lány, és ismét az ablak felé fordította tekintetét. – Hiába kérdezem magamtól, hogy miért, nem tudok válaszolni. Senki nem tud. Ha megkérdeznék valakit, azt mondaná félek tőled, ami nem igaz, más szerint félek bevallani magamnak, hogy szeretlek, és ezért nem hiszek neked. Ez sem igaz. Egyszerűen nem tudom, ez egy olyan kérdés, amire senki emberfia nem tudna felelni, de talán nem is kell. 

- Miért?
- Vannak olyan dolgok, amire az embernek nem kell tudnia válaszolni, van olyan, amit nem kell tudnunk. Talán ez is olyan.
- Ez azt jelenti, hogy soha nem fogsz hinni nekem? Nem fogod elhinni, hogy szeretlek? – kérdezte James könnyednek szánt hangon, ám érezni lehetett kérdésein, hogy elkeseredett, szomorú hangnemben tették fel azokat. 

- Nem – rázta meg a fejét Lily. – Azt jelenti, hogy nem tudom miért, de hiszek neked.
- És te mit érzel? – kérdezte óvatosan a fiú.
- Tudom, mire vagy kíváncsi, de sajnos válaszolni nem tudok. Arra vagy kíváncsi, hogy szeretlek-e én is téged, úgy, ahogyan te engem. De én nem tudom…
- A szerelem az az érzés, amitől a szíved megdobban, és melegség jár át. Olyan, mintha a fellegekben járnál, de mégis iszonyú bánat, és keserűség színezi, ha nem talál viszonzásra. A szerelem olyan…
- … mint ez a borongós, őszi éjszaka – fejezte be Lily. – Ez az érzés valóban a szerelem?
- Igen, hacsaknem tévedésben élek már két éve, mióta téged megszerettelek.
- A szerelem szép érzés, azt hiszem, ez a megfelelő szó, erre az idegen érzésre – mondta Lily, miközben James átkarolta őt, majd együtt nézték tovább az immár fényesen ragyogó csillagok