Ruby:

 Nem mondtam el a másnapi találkozómat Masonnek. Féltem, majd leint, és azt mondja, nem szabad elmennem. Mert végül is kaszás vagyok, vagy mi. Viszont attól is féltem, hogy ha elmegyek, és Sirius ott lesz, akkor megint leégetem magam valamivel. (Mittomén... nekimegyek egy fának vagy valami!) Annyira izgultam! Vacilláltam azon is, hogy megmondjam-e neki, hogy ő az ISZ-em. Nem. Képtelenség. Mégis! Hogy nézne ki az, hogy odaállítok, és ennyit mondok: "Helló, Sirius! Egy vén szivar azt állítja, hogy te vagy az igaz szerelmem. Ja, és kaszás vagyok - Itt szép mosoly. - Viszlát, Sirius!" Ez gáz. Extra gáz.

- George! - kiabált be Mason a "szobámba".

- Mi van? - nyögtem.

- Ma délelőtt elmegyünk, és beíratlak az iskolába!

- Jó... - mondtam kótyagosan. - Vagyis... mi? Délelőtt? Mason, ma programom van! - Igen, igen. Nagyon fontos program. Még be kell égnem az ISZ-em előtt.

- Milyen program? - húzta fel a szemöldökét.

- Ööö... hát... - Most mit kellett volna mondanom? – Na, jó, nincs kedvem...

- Ez nem kedv kérdése! Különben is, másfél óra múlva találkozunk az étteremben, tudod: cetli osztás!

- Jaj, Mason, tudom! De hát már be vagyok iratkozva a suliba!

- Mint Georgia Martinez, akit egy szerencsétlen balesetben agyonütött egy végzetesen száguldó, óriási űr-vécéülőke. Sheryl Craigként kell beiratkoznod! - Nyelvet öltöttem rá.

- Nem lehetne holnap? - mosolyogtam rá angyalian.

- Nem...

- Légyszííí! - néztem rá boci szemekkel.

- Na, jó... De holnap már nem halasztjuk sehová!

- Oké - vigyorogtam.

Nyolckor már ott ültünk az étteremben. Mason kiosztotta a cetliket. Egy dolog van, amit mindenki utál rajtam kívül a kaszások közt: a cetliket. Fel nem foghatom, hogy hogyan, vagy egyáltalán MIÉRT utálják őket. Lehet, hogy nem szeretik a munkájukat. Én imádom! Igaz, idáig még csak kétszer csináltam, de akkor is. Végül is, ha úgy nézzük, akkor csak jó dolgot teszünk. Mert, ha nem szedjük ki a lelkét annak a bizonyos haláljelöltnek, akkor benne marad, és fájni fog neki a halála, és begolyózik. Brandon mesélte, hogy amikor ő új volt, akkor véletlenül rossz helyre ment lelket választani, és a kijelölt hullája végignézte belülről, ahogy felboncolják a testét. Undorító, de nagyon izgi.

Rápillantottam az órámra, fél tízet mutatott. Gyorsan felugrottam az asztaltól.

- Valami baj van, Georgy? - kérdezte Mason.

- Elkések!

- Honnan? - húzta fel a szemöldökét érdeklődve. Most már az ikrek is engem néztek.

- Hát ööö... izé... arra gondoltam, hogy... ööö... gyakorló melóra jelentkezem a... ööö... Happy Time-nál...

- Remek! - mosolygott. - Sok szerencsét!

- Kösz - Azzal már rohantam is.

A park felé futottam, alig volt már fél órám, és az a hülyeség nagyon messze volt. Ha elkések, meghalok. Nem, olyat nem tudok. Szóval, valami rossz dolog történik majd velem, olyan, mint ami akkor szokott történni, amikor egy kaszás elkésik az ISZ-ével való találkozásról.

Tizenöt perc...

Rohantam, mint állat. Alig kaptam levegőt. Odaértem a park széléhez, leültem egy padra. Még volt két perc tízig. Király vagyok. Hogy eltöltsem azt a hosszú két percet, elővettem a cetlimet, amit még meg sem néztem, csak gyors zsebre vágtam.

H. Jackman

H.V.I.*: 11 óra, 57 perc, 21 másodperc

H.V.H.**: Roses Street és a körforgalom közötti stoptábla

Komoly, nem? Tök pontosan leírják, hogy ki, hol, mikor... Nagyon tuti. Viszont a Roses Street rohadt messze van a parktól! Úristen, hogyan fogok odaérni? Autóval is másfél óra, hát még gyalog! Nincs más választásom, el kell indulnom, különben lekésem a hullám.

Épp indultam kifelé, mikor láttam, hogy egy helyes kis Harley Davidson leparkol a járda szélénél. Elállt a lélegzetem. Mert nem más ült rajta, mint Sirius Black. Levette a sisakját, aminek következtében hosszú fekete tincseit felkavarta a szél. Ah. Mamma Mia! Az egyik felem azt akarta, hogy azonnal rohanjak oda, és ugorja a nyakába, a másik pedig azt, hogy forduljak meg és meneküljek, mielőtt még meglát. De nem tudtam megmozdulni. Kővé dermedten álltam a pad szélénél. Észrevett. Pech.

Hitetlenkedve elindult felém, mire én gyorsan hátat fordítottam neki. De aztán meghallottam a hangját:

- Georgia...?

Megfordultam. Elkerekedett a szeme, de nekem megint jobban tetszett a cipőm orra. Sőt, elkezdtem tanulmányozni a járdán található kavicsok formáját is.

- Georgia, tényleg te vagy? - Megfogta az állam, és felemelte a fejem. Önkéntelen is a szemébe néztem. Óvatosan bólintottam, aztán elkaptam a tekintetem, elfordítottam a fejem. - De mégis... hogyan? Én azt hittem...

- Jól hitted. – szólaltam meg halkan. - Jól hitted, mindenki jól hiszi, én meghaltam. Georgia Martinez halott. Halott, az élők számára...

- Mi? - vágott közbe Sirius. - Ezt meg hogy érted? Hiszen én látlak! Itt vagy, élsz és virulsz! És visszajössz, ugye visszajössz...? - kérdezte kétségbeesetten.

- Sirius... George halott. Érted? Meghalt! Agyoncsapta egy űr-vécéülőke! Meghalt! Neki annyi...

- De hát mégis itt vagy! - erősködött.

- De nem élek, Sirius! Nem élek! - csúszott ki a számon. Nem is, valójában kiabáltam.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezte.

- Ha elmondom... Nem lehet... Ha megtudja... - makogtam.

Leültünk egy padra. Ő folyamatosan engem nézett, én meg agyaltam. Mégis mi baj lehet belőle, ha elmondom neki? Mason kinyír. Na, attól nem kell félni Georgy, te már meghaltál. De ha elmondom, hülyének néz. Nem, nem fog. Nem teheti, hisz ő az ISZ-em! Pár percig még némán fürkésztük egymás arcát.

- Na, jó - szólaltam meg. - De meg kell ígérned, hogy soha, senkinek nem mondod el. Világos? - Bólintott. - Szóval... jaj... hol is kezdjem... én... öhm... amikor... jaj...

- Egyszerűen bökd ki - bíztatott.

- Kaszás vagyok - Erősen összeszorítottam a szemem, de mivel még éreztem, hogy ott van mellettem, hát kinyitottam.

Nem tudtam érzelmet leolvasni az arcáról.

- Mióta? - kérdezte végül.

- Amióta meghaltam.

- Miért?

- Én voltam az utolsó...

- Utolsó?

- Utolsó áldozata az egyik kaszásnak.

Csend lett. Ha tudtam volna ilyen emberi érzéseket érezni, ezek lettek volna: szívritmuszavar, pirulás, sápadás, satöbbi.

Aztán nem bírtam tovább.

- Sirius... megértem, ha... ha most undorodsz tőlem... ha idő kell, hogy megemészd...

- Nem. Semmi baj. Csak furcsa. Azon gondolkoztam, hogy miért csak én látlak...

- Nem csak te látsz.

- Akkor még ki?

- Mindenki lát engem, csak... máshogy. Egy új testben.

- Új test?

- Igen. Ne is kérdezd! Szörnyű. Egy igazi Barbie.

- De Jamesék nem láttak...

- Öhm... Igen. Ők a Barbie-t látták. - mondtam zavartan.

- Miért? Akkor én miért nem látlak úgy?

- Úgy szeretnél?

- Nem. Csak... érdekel.

- Mert ők élők.

- Mert én nem élek, vagy mi?

- Dehogynem élsz! Csak ők... mások a számomra, mint te...

- Hogyhogy?

- Ők nem állnak úgy... áh... - makogtam, de irtó zavarban voltam.

- Nyugi, szerintem kezdd az elején - fogta meg a kezem, mire kirázott a hideg.

- Jó. Szóval... amikor megtudtam, hogy kaszás vagyok, akkor azt mondták, hogy csak a kaszások látják az igazi arcom. Aztán még hozzáfűzték, hogy... hogy még az ISZ-em, mint minden kaszásnak.

- ISZ? Az meg mi? - értetlenkedett.

- Fogalmam sincs - hazudtam zavartan, de annál gyorsabban.

- Értem. Szóval, én vagyok az ISZ-ed. Ez érdekes. - Az. Nekem mondod!?

- És pontosan mi is a dolga egy ilyen kaszásnak? - Ej, de gyorsan megemésztette!

- Lelkeket választok ki a testekből, mielőtt még meghalna az illető. Mindig kapok egy cetlit névvel, hellyel, idővel...

Önkéntelenül az órámra pillantottam. Egy óra és tíz perc volt még hátra az időből. Hirtelen felpattantam.

- Jesszusom, elkések!

- Honnan? - kapta fel a fejét Sirius.

- Vár a hullám! Majd még beszélünk... - fordultam meg, aztán sietősre kapcsoltam.

- Várj, George, elviszlek!

- Imádlak! - csúszott ki a számon, mire elvigyorodott.

Felpattantunk a motorra, aztán már száguldottunk is.

Odaértünk. Még a körforgalom előtt mondtam Siriusnak, hogy parkoljon le. Onnan sétáltunk. Mondtam neki, hogy maradjon ott, ne nézze végig, de csak erősködött.

- Ismersz H. Jackmant? - kérdeztem tőle. Megrázta a fejét. - Remek...

Befurakodtam a tömegbe. A hantolók már jöttek is. Sirius odalépett mellém, és megfogta a vállam.

- Mi van? - suttogtam.

- Mik azok az izék? - mutatott a HANTOLÓKRA!

- Te látod őket!?

- Ühüm. Most először. Mik azok?

- A hantolók.

- Mik?

- Hantolók. Ők okozzák a baleseteket.

- Ó - nyilatkozta. - Az ciki.

- Az.

Ekkor elhaladt előttem egy magas, kopaszodó ember, aki kék munkaruhában volt, amin egy ott lógott egy kis névjegykártya: Hugh Jackman. Gyors utána léptem és megérintettem.

- Kész - mondtam Siriusnak. - Figyelj!

Pár másodperccel később egy őrülten száguldó autó elcsapta a zebrán átkelő Jackmant, az nekiesett a stoptáblának, ami élével beleállt a tarkójába. Nem mondom, szép vég.

Aztán a lélek ott állt mellettem.

- Ez meg... hogy...? - kérdezte Sirius hüledezve.

- Most viszem a fénybe - mondtam alvilági hangon.

Szegény Jackman meg ott parázott.

- Te jó ég! Hogy mondom meg Henriettnek, hogy meghaltam?

- Maga már sehogy - nyugtattam tök együtt érzően.

Elindultunk egy kihaltabb zsákutca felé, aztán leesett valami. Mármint nekem.

- Sirius, te látod őt!?

- Aha.

- Úristen!

- Aha!

- Ezt nem hiszem el...

- Én sem. Hiszen meghalt!

- Te nem láthatod! Te élsz!

- Épp ez az! Az öreg meg meghalt!

- Jaj, hagyd már!

- Oké!

- Jó.

- Pazar.

- Príma.

Szép értelmes veszekedés, nem?

- Na, megérkeztünk, Hugh, látja a fényt?

- Igen.

- Na, menjen már!

Bement. Mi meg visszabattyogtunk Siriusszal a HD-hez.

- Ugye tudod, hogy most ezzel a gyors fuvarral megmentetted az életem? - kérdeztem Siriust.

Felnevetett.

- Elég furcsa ezt egy élőhalott szájából hallani! - mosolygott, én meg olvadoztam.

Te jó ég! OLVADOZTAM!? Ó, te jó ég... Ó, te jó ég! Mi történik velem!?

- Tudod, hogy értettem! - bokszoltam vállba. Uram atyám, megérintettem! (Ami nem nagy szám végül is, mert a motoron ugye át kell karolnom, meg hát ugye a haverom...)

- Tudom, tudom - mosolygott keserűen.

- Kösz.

- Mit?

- A fuvart. Komolyan, nagyon jól jött. Ha elkések, a főnököm kinyír.

- Azt nem hiszem!

- Átvitt értelemben... Na. Azt hiszem, le kell szoknom ezekről a "meghalós" szólásokról...

Megint nevetett.

- Hát, igen. Úgysem teljesülnek be. - mondta keserűen, de azért mosolygott. - Már nem...

- Már nem... - sóhajtottam.

*H.V.I. = Halál Várható Időpontja

**H.V.H. = Halál Várható Helyszíne