Ruby:

A fal ledőlése okozta porfelhő már teljesen elült, az emberek mind elhagyták a romos folyosót, csupán az odakintről belibbenő, hűs szellőnek volt bejárása a kihalt térségbe. A csatázás zajai is kezdtek halkulni, minden jel szerint már a végét járta a küzdelmek sorozata. Ilyen környezetben tértem magamhoz, és éreztem, hogy teljesen betemettek a leomlott fal maradványai. Nagy meglepetésemre a vártnál jóval könnyebben ki tudtam szabadulni a nehéz téglák alól, mikor felültem. Zúgott a fejem, tehát jobb kezemmel megérintettem a homlokomat, hogy megállapítsam, egyben van-e még.

Legnagyobb döbbenetemre valami nem stimmelt. Nem éreztem semmit, mikor megfogtam az arcomat, a bőröm valahogyan nem töltötte be a tapintásra szánt szerepét. Egy kissé elborzadtam a gondolatra, hogy a baleset során esetleg elveszítettem az egyik nagyon fontos érzékszervemet. De aztán megnyugodtam kissé, mikor magamban megjegyeztem, hogy ha élek, akkor olyan nagy bajom nem eshetett.

Azonban az, hogy már senki nem volt körülöttem azok közül, akikkel addig együtt harcoltam, aggasztott. Nem voltam ugyan még teljesen kibékülve Percyvel, de még őt is szerettem volna feltétlen biztonságban tudni, Ront és Ginnyt meg aztán végképp. Tudtam ugyan, hogy minden testvérem remekül képes volt védeni magát, mégis volt bennem egyfajta rossz érzés, miszerint valaki, aki közel áll hozzám, veszélyben van.

Ekkor eszembe jutott George, akivel még a csata elején elváltunk. Minden mást elfeledve felpattantam a földről, és gyors léptekkel végigvágtatottam a kihalt, sötét folyosón. Követtem a zajokat, melyek a földszintről szűrődtek fel az emeletekre. Hamar megvilágosodott előttem, hogy a legtöbben a Nagyterembe mehettek, így gondolkodás nélkül arrafelé vettem az irányt.

Lépéseim nem voltak hangosak, sőt, teljes mértékben sikerült nesztelenül közlekednem. Éppen egy sarkon készültem befordulni, mikor ismerős hangokra lettem figyelmes. Megtorpantam, hogy ki tudjam deríteni, kik sutyorogtak a többiektől távol, egy eldugott folyosón.

- Borzalmas ez az egész – jelentette ki egy lány, akit jól ismertem, hiszen osztálytársak voltunk, valamint egészen kicsi korunktól fogva ismertük egymást. Rövidke mondatába keserűség és bánat keveredett, így azonnal elfogott a rossz érzés.

- Nem hittem volna, hogy idáig fajul majd a háború… Hogy még a Roxfortból is csatatér lesz. Mondd, Angelina, szerinted mi jöhet még? – A meglehetősen zaklatott hang tulajdonosa beleverte öklét a falba. Őt is ismertem, méghozzá nem is kevéssé, hiszen az egyik legjobb barátomként tartottam számon. – Miért kellett ennek így történnie, miért?!

- Lee… - kezdte Angelina, de elhallgatott. Hosszú percekig egyikük sem tudott megszólalni, míg nem ismét a lány kezdett beszélni. – George… - Tudtam, tudtam, hogy George-dzsal történt valami! Ó, édes Istenem, add, hogy legyen épségben! – Mondd, George tudja már…?

- Igen – válaszolta barátom halkan, én pedig nem értettem semmit abból, amiről beszéltek. Vajon mi lehet az, amit már tud? Ezek szerint valaki másnak esett baja? Talán egy családtagnak? – Borzalmas volt… Láttam az arcát. Teljesen eltorzult a fájdalomtól, meg sem tudott szólalni, csak remegett.

- És látta is? Nem engedtétek, hogy megnézze, ugye? – tudakolta elcsukló hangon Angelina. Ekkor már egészen biztos voltam benne, hogy valami nagy baj történt. George nem szokott csak úgy kétségbeesni, ahhoz komoly dologra van szükség, hogy kizökkentsék a megszokott kerékvágásból.

- Angie, háború van! Senki nem törődött egy tizenéves fiú lelkivilágával, mikor éppen életre-halálra menő küzdelmeknek kellett elébe állni. Látta, persze, hogy látta! Nem volt ott olyan, aki megakadályozhatta volna…

Még levegőt is elfelejtettem venni, annyira megdermedtem. Valaki olyannal történhetett valami, akit szeret – akit szeretünk mindketten. Mert nincsen olyan személy, akit csak én, vagy csak ő szeret, többek közt ebben mindig egyetértettünk. Késztetést éreztem arra, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom, azonban ez nem történt meg, csak szimplán kellemetlen érzésem volt. Vártam, hogy folytassák, ugyanis nem lett volna lelkierőm eléjük állni, hogy magam faggassam ki őket.

- Ó, én soha… soha nem hittem volna, hogy ilyesmi történhet! – fakadt ki Angelina. – Mindenen csak vigyorgott, még a veszélyes harcokat is csupán egy kalandnak fogta fel, most pedig halott. Miért? Miért kellett ilyen fiatalon meghalnia?

- Nyugodj meg, a hisztériával nem jutsz előrébb! Már nem tehetsz érte semmit – mondta Lee csendesen. Tehát a sejtésem beigazolódott, meghalt valaki. Mondd ki, könyörgöm, mondd ki, hogy kicsoda! – Egyikünk se számított arra, hogy pont ő fog elsőnek elmenni, hiszen mindig is ő volt a legéletvidámabb közülünk. Istenem, most kezdem csak felfogni, hogy Fred Weasley meghalt!

Mindenre számítottam, csak erre az egyre nem. Fred Weasley meghalt… - Lee szavai még mindig a fülemben csengtek, de az értelmüket képtelen voltam felfogni. Percekig csak sokkoltan álltam a fal mögött, és hallgattam, ahogy barátaim lépteinek zaja lassan elült távozásuk után.

De hát én vagyok Fred! Mégis hogy haltam volna meg?! – Ezek voltak ez első gondolataim, mikor végre értelmeztem a hallottakat. Vagy valamit nagyon összekutyultak itt nekem, vagy én vagyok hülye… Felsóhajtottam, majd fáradtan a falnak dőltem – volna, ha nemes egyszerűséggel át nem estem volna rajta.

- Hogy mi?! – szólaltam meg először hangosan. Lehet, hogy tényleg velem van a baj, ugyanis tudtommal egyáltalán nem számít normálisnak, ha az ember fia csak úgy képes átzuhanni egy tömör falon. Még akkor sem jó ez így, ha történetesen a Roxfortban történt a dolog, hiszen ilyesmire csak a…

Nem, ez az a pont, amikor azt mondom, hogy elég! Nem halhattam meg, hiszen élek! Az egy dolog, hogy furcsa körülmények között volt egy aprócska incidensem a fallal, de akkor is… A kezembe temettem a fejem, úgy próbáltam józanul gondolkozni. Ez hiba volt, ugyanis olyan dolgot vettem észre, ami döntő jelentőségű volt az életemben: átláttam a kezemen.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve lassan a mellettem álló, szilárd téglarakás felé nyújtottam áttetsző végtagomat, és keserű mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy akadálytalanul képes vagyok belenyúlni.

- Szellem vagyok – jegyeztem meg csak úgy, magamnak. Végre sikerült nagyjából összeraknom a darabokat, melyek eddig külön-külön homályossá tették előttem a képet.

Minden bizonnyal az a fal, ami maga alá temetett, nem csupán kilapított, de még az életemet is elvette tőlem. Azt persze már nem tudtam pontosan, hogy ha én halott vagyok, akkor tulajdonképpen mit keresek itt szellem alakban. Egyáltalán mi alapján dől el, hogy az emberből a halála után szellem lesz-e, vagy sem?

Milliónyi kérdés kavargott bennem, de egyre se tudtam volna magamtól válaszolni. Csak ültem a padlón, melynek nem éreztem a hidegét. Szükségem van valakire, aki segít elfogadni a valóságot – csak erre tudtam gondolni.

- Fred Weasley? – hallottam egyszer csak a nevemet egy ismerős szájából. Feltekintettem a felettem lebegő Sir Nicholasra, aki nagy szemeket meresztett rám. – Mi történt veled, komám?

- Meghaltam, mint ahogyan azt te is láthatod – morogtam fintorogva. Ekkor eszembe jutott, hogy kivel is beszélek. – Nick, te már régóta vagy szellem. Válaszolj egy kérdésemre, kérlek!

- Hadd halljam!

- Hogyan… lesz valakiből szellem? Azt hallottam, hogy akik félnek a haláltól, azok válnak lidérccé, viszont én… Nem féltem. Van valami más is? – Komoly arccal néztem rá, valami különleges lehetett a pillantásomban, ugyanis ő egy sóhaj kíséretében leereszkedett hozzám.

- Tudom, mire gondolsz, Weasley úrfi! – mondta szomorkás hangon. – Nem mindenki kényszerül a kísértetek sanyarú sorsára, csupán a gyávák és… Igen, van még egy kategória is. A legtöbben csak akkor ragadnak itt haláluk után, ha félnek az elmúlástól, azonban vannak olyanok is, akik a puszta véletlennek köszönhetik eme valójukat. Nekik nem szabadott volna meghalniuk.

Hallgattunk mindketten. Én a gondolataimba mélyedve próbáltam rájönni arra, hogy tulajdonképpen miért történt mindez pont énvelem. Azt nem tudtam, hogy Nick fejében miféle képek keringtek, viszont abban a pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelt.

- Botorság volt elárulnod neki a titkot, Nicholas! – csendült fel egy másik kísértet hangja, a Véres Báróé. – Keresni fogja a menekülő utat, pedig azon végigmenni lehetetlen…

- Menekülő út? Ezek szerint van kilátás arra, hogy…? – hitetlenkedő szemekkel néztem a ravaszkásan vigyorgó szellemre. Képtelenségnek tűnt ez az egész. Nem értettem, hogy mire gondolt, ha nem arra, hogy még van lehetőségem változtatni az alakomon.

- Ejnye, úgy látszik, elszóltam magam! – tettette a megbánót, mire bennem egyre inkább feléledt a remény. – Most már mindegy… Igen, van egy lehetőséged arra, hogy ismét emberré válj, visszanyerd az életedet.

- Emberré? – csodálkoztam el. Álmaimban sem gondoltam, hogy az életemet is visszakaphatom. Azt reméltem, hogy talán nem kell örökké szellemként kísértenem az emberek között, miközben mindenki, akit szerettem megöregszik.

- Báró, ez őrültség! Te magad sem gondolhatod komolyan, hogy ez lehetséges! – próbálta megcsóválni a fejét Nick, azonban az nemes egyszerűséggel lebillent a nyakáról. Ő kellemetlen arckifejezéssel visszatette a helyére, aztán keserű sóhaj kíséretében ismét megszólalt. – Igen, valóban van egy ősi legenda, mely szerint azoknak, akik túl fiatalon haltak meg, úgy, hogy még nem kellett volna, van egy lehetőségük – afféle kárpótlás.

Érdeklődve vártam a folytatást, de egy ideig úgy tűnt, egyik szellemnek sem áll szándékában az orromra kötni azt, ami abban a pillanatban mindennél jobban érdekelt. Végül a Báró mégis megszólalt.

- Három napod van arra, hogy megtegyél bizonyos dolgokat. Van, ami könnyebb, de előfordulnak szinte lehetetlen dolgok is.

- Mik ezek? – kérdeztem mohón.

- A könyvtár zárolt részlegében van egy könyvespolc, amiben csupán egyetlen egy könyvet találsz. Látszólag az is üres, ám ha pont a közepén nyitod ki, akkor találsz benne egy listát – magyarázta Nick, aki ezek szerint belenyugodott a tudatba, hogy bármire képes vagyok azért, hogy szembeszálljak a sorsommal. – Azon a listán ott van az összes olyan dolog, amit meg kell tenned.

- Ám – szólt közbe a Véres Báró –, mivel te képtelen vagy egyedül végrehajtani a feladatokat, a legenda szerint az élet kijelöl neked egy társat. Egy olyan személyt, aki például kinyitja neked azt a bizonyos könyvet, mivel egy kísértet nem tudja megfogni… Ebben a három napban csak és kizárólag ez az egy ember fog látni és hallani.

- És ki lesz az? – kérdeztem rosszat sejtve.

- A legnagyobb ellenséged – közölte velem a Mardekár ház szelleme gonosz vigyorral az arcán, majd jókedvűen továbbállt. Sir Nicholas is búcsút intett nekem, majd egy szomorkás mosoly kíséretében sok sikert kívánt. Először rémülten hessegettem el a rémképet a fejemből, melyben Tudomki megtagadja tőlem a segítséget, ám, hamarosan már nem tudtam tovább merengni.

- Fred? Fred Weasley? Hát te meg hogy a jó büdös életbe’ lettél kísértet? – Azonnal megismertem a hangot, amely a nevemen szólított. Soha nem szerettem őt, mindig is ellenségek voltunk, már csak azért is, mert ő a Mardekárba járt, amíg tanultunk. Igazából az utolsó évünkben fegyverszünetet kötöttünk, mert végül is a jók oldalán állt, de barátok akkor se lettünk. Ott állt előttem teljes harci díszben Elena Leeds.



Szerző megjegyzése:
Elena Leeds saját szereplő, több történetemben is szerepel, bár jobbnak láttam magyarázatot fűzni a személyéhez. A Hosszú hétvége… című kisregényemben jelenik meg, ahol azonnal elkönyvelhető, mint negatív karakter. Később az Iskolás Ikrekben is feltűnik, ahol kiderül, hogy mardekáros. Az ikrekkel egyidős, és nem éppen baráti a viszonyuk. A haja fekete, a szeme pedig sötétkék – csak azért, hogy tudjátok hová tenni. Akit még ennél is jobban érdekel, az nyugodtan olvasson utána a fent említett történetekben! =)