Ruby:

- Elly? – néztem rá hitetlenkedve. Ha ő lát és hall engem, akkor az csak egy dolgot jelenthet… Ő lenne a legnagyobb ellenségem? Egy lány?! Ha George ezt megtudná, egész biztosan hatszor körberöhögne. Bár, ha jobban belegondolok, egyelőre ő abban a tudatban él, hogy én meghaltam, ami egyébként igaz is.

Amíg én magamban morfondíroztam, ő elém lépett és kíváncsi szemeket meresztve egyszerűen átnyúlt rajtam. Mikor visszahúzta a kezét, újra megismételte az előbbi mozdulatát, majd ezt addig folytatta, míg végül el nem lebegtem előle. Nem direkt emelkedtem a levegőbe, amolyan reflexként történt az egész.

- Váó, ez aztán a… durva – pislogott elképedten. Még soha nem láttam ilyennek, bár ebben valószínűleg is közrejátszott, hogy nem a mindennapi környezetem részeként tekintettem rá. Elvégre mégis csak egy mardekárosról volt. Lassan kezdtem már ideges lenni attól, hogy ennyit bámult, ezért finoman és tapintatosan felszólítottam tevékenysége beszüntetésére. – Jól van, na, azért ordítani nem kell! De tudod, Weasley, sokkoló élmény vagy…

- Tisztában vagyok vele – morogtam. – Ha már egy hozzád hasonló grácia álla is leesik a látványomtól, akkor elértem létem csúcspontját.

- Már megbocsáss, de meghaltál.

- Részletkérdés.

- Menj a fenébe, Weasley!

- Csak utánad, Leeds…

Volt egy olyan érzésem, hogy ha valaki látott volna minket, biztosra vette volna, hogy teljesen megőrültünk. Bár, mivel én alig néhány perccel ezelőtt tudtam meg, hogy szellem vagyok, nekem talán elnézték volna az ingerültséget, míg neki semmi mentsége nem lenne a bosszankodásra.

Talán ő is észrevette, hogy ok nélkül töri magát, ugyanis hirtelen hátat fordított nekem és szemmel láthatólag távozni készült. Ezt pedig akármennyire szerettem volna hagyni, nem hagyhattam, mert tisztában voltam vele, hogy ha nem kapok tőle segítséget, akkor búcsút mondhatok az egyetlen reményemnek.

- Te, Elly… Ne menj el!

Igaz, hogy értetlenül és megrökönyödve nézett rám, de megállt és kíváncsian kezdett el méregetni engem, miközben minden bizonnyal azt találgatta, mi dolgunk nekünk egymással.

- Parancsolsz? – tárta szét végül karjait.

- Én nem akarok szellem lenni – jelentettem ki kezdésképp, de mielőtt rátérhettem volna a lényegre, közbevágott és türelmetlenül kopogott a lábával.

- Az engem marhára nem tud érdekelni…

- Kérlek, hallgass meg! – emeltem fel a hangom, mire szemforgatva bár, de végre elhallgatott és hajlandó volt végre figyelni arra, amit mondani akartam. – Van egy lehetőségem, hogy újra emberré válhassak. Ehhez viszont akármennyire ellenemre van is, a te segítségedre van szükségem.

- Miért pont az enyémre? – tette fel az egyetlen kérdését Elly a szemöldökét rángatva. Ahogy végignéztem rajta, ismét elfogott az az érzés, amit már annyiszor átéltem vele kapcsolatban. Ez pedig nem más volt, mint az értetlenség; halovány lila gőzöm nem volt, hogy képes egy lány ilyen visszataszítóan viselkedni. Persze Lee Jordan már jó párszor megmondta, hogy én vagyok vak, nem pedig ő visszataszító, de ez már részletkérdés…

Azt viszont kimondottan jó jelként könyveltem el, hogy nem utasított el helyből, mint ahogyan azt vártam. Mindig is goromba volt velünk, tehát egyáltalán nem számítottam arra, hogy könnyen belemegy majd a dologba.

- Azért, mert mint te azt is tapasztaltad, látsz engem. Biztos forrásból tudom, hogy az egyetlen személy, aki az elkövetkező három napban lát és hall engem, az, akit a sors mellém rendelt segítőtársnak.

- Vagy az, akit a sors veled büntet, Weasley – csóválta meg a fejét lemondóan. Keserűen kifújtam a levegőt, bár ez lényegileg felesleges volt, tekintve, hogy már nem lélegeztem. – Viszont… - szólalt meg ismét, mire felkaptam a tekintetemet. – Ha jól vettem ki a szavaidból, akkor csak három napunk van, hogy embert fabrikáljunk belőled, szóval nincs vesztegetni való időnk.

- Tehát segítesz?

- Nem vagyunk barátok – szögezte le Elly. – De igazi ellenségek sem. Ha hiszed, ha nem, annyi emberség még belém is szorult, hogy segítsek, ha van rá lehetőségem.

Szépen mondta, nagyon szívszaggatóan és meghatóan. Már szinte azon kaptam magam, hogy némi rokonszenvet érzek iránta, mikor az arcára gonosz vigyor csusszant és lassan kiöltötte rám a nyelvét. Ahogy megláttam ezt a kifejezést, azonnal eszembe jutott az a nap, mikor először megláttam és elöntött az undor és utálat különös elegye. Akkor történt először, hogy egy óránál több ideig távol voltam George-tól, és ekkor okoztam neki a legnagyobb fájdalmat, azt hiszem.

És mindezt emiatt a fruska miatt, aki nem változott semmit, hiába telt el már több, mint tíz év. Legszívesebben kitekertem volna a nyakát, amiért megint olyan lenézően villantotta rám a szemeit, mint azt szokta. De mivel ez nem állt módomban, valamint nem akartam, hogy meggondolja magát, inkább én fordítottam el a fejem.

- De tudd meg, Weasley, sokba fog ez még kerülni neked és a családodnak!

- Nem is te lennél… - morogtam csak úgy, magamnak. – Gyerünk a könyvtárba, ott kell lennie a listának, amin rajta vannak a tennivalók!

- Anyám, már megint mibe keveredtem? – forgatta meg a szemeit Elly, majd szembe fordult az ajtóval, kezét a kilincsre helyezte és rám nézett. – Mehetünk?

Bólintottam, aztán se szó, se beszéd fellibbentem a plafonon át a következő emeletre. Furcsa érzés volt ilyen akadálytalanul közlekedni, de kimondottan izgalmasnak tartottam a szellemlét eme előnyét. Ha nem haltam volna meg, valószínűleg nagyon is élvezném a szabadságot.
Bár őszintén szólva kissé érzékeny a semmi fékje, tehát ha nem lassítok idejében a célpont előtt, előfordul, hogy túlsiklom rajta.

Rekordidő alatt értem fel a könyvtárba, ami üres volt, ahogyan arra számítottam. Nem törődtem azzal, hogy a mellém rendelt segítő/akit a sors velem ver még nem érkezett meg, inkább nekiláttam kutakodni. Már bántam, hogy nem kérdeztem meg Nicktől a könyv címét, ugyanis a rengeteg kötet közül nem tudtam, melyikre gondolhatott. Kivenni pedig egyiket sem tudtam, hogy megnézzem, üresek-e a lapjai.

Végül úgy döntöttem, inkább megvárom Ellyt, aki reményeim szerint többre jut majd, mint én. Abbahagytam tehát az értelmetlen keresgélést és céltalanul lebegni kezdtem. De az a lány csak nem akart megjelenni! Már azon törtem a fejem, hogy talán jobb lenne utánanézni, nem feledkezett-e meg rólam, vagy nem gondolta-e meg magát, mikor kinyílt az ajtó.

- Végre, már kezdtem azt hinni, hogy… - húztam el a számat, de azonnal abba is hagytam a beszédet, mert nem az jött, akire számítottam. Csak a könyvtárosnő sietett be, hogy ellenőrizze szeretett munkahelyét, aztán már sietett is kifelé.

Ezután körülbelül újabb egy óra várakozás után nagy sokára megjelent Elly, aki valamiért nagyon kimerültnek és valahogy furcsának tűnt. Az arcán szomorkás kifejezés ült, a homloka pedig verejtékben úszott. Amint becsukta maga után az ajtót, máris a zárolt részleg felé igyekezett, ahol én már vártam rá.

- Mi tartott ilyen sokáig? – néztem rá szúrós szemmel.

- Még le kellett mennem a Nagyterembe, mert ha elfelejtetted volna, mindenki harcolt odalenn! – magyarázta szemforgatva. – Persze a Potter kölyök legyőzte Tudodkit, én pedig szerencsére végignézhettem, ahogyan az a szemét dög kileheli a lelkét. Már ha volt még neki…

- Két óráig azt nézted, ahogyan Harry nyuvasztja Tudjukkit?!

- Nem, de a világért se hagytam volna ki a családod gyászjelenetét – vigyorodott el gonoszan Elly. – A húgod szinte teljesen megfeledkezett még Potterről is, úgy kiborult, a szüleid nem különben. Élmény volt első sorból végignézni, nekem elhiheted! No, azt meg aztán végképp szórakoztató volt látni, hogy a mindig röhögő ikred olyan képpel mered rád, mint akit dementáltak. Sajnos azt már nem láttam, hogy Lightning milyen képet vág, mert ő még nem tért magához. Pedig az is egy nagy attrakció lehet…

Jóízűen nevetett, azzal egyáltalán nem törődött, hogy ezzel a lelkembe gázol. Belém döfött egy kést, ráadásul még meg is forgatta bennem vagy hétszer. Gratulálok, Elena Leeds, újra rávilágítottál, hogy miért utáltalak mindig! De ekkor valami ismét szöget ütött a fejemben, amit minden áron meg akartam tudni.

- Mondd, ugye, senkinek nem esett baja?

- Hah, még hogy nem esett baja?! Weasley, a Nagyterem telis-tele van rothadásnak indult tetemekkel! – kiabált ingerülten. – Egyébként olyan nem halt meg, aki téged közvetlenül érintene. Bár nem tudom, George füle eddig is hiányzott?

- Ja, az egy régebbi kalandban veszett oda – morogtam. – De inkább segíts megkeresni azt a könyvet, amire szükségem van! Ha jól számolom, akkor mivel tegnap éjjel haltam meg, holnap éjfélig van időm teljesíteni a listán írtakat. Mert ha… igen, egy nap akkor telt le, mikor elütötte az éjfélt az óra, tehát még előttem áll a mai és a holnapi nap. Kitolás.

- Ne panaszkodj, én vagyok az, akinek semmi köze a te dolgodhoz, mégis itt vagyok! – csattant fel Elly, majd nemes egyszerűséggel áttrappolt rajtam. Rajtam áttrappolt. Énrajtam át! Mielőtt azonban felháborodásomnak hangot adhattam volna, felszólított, hogy írjam le, milyen könyvet is kell keresnie tulajdonképpen. Minden másról elfeledkezve kezdtem el ecsetelni mindent, amit a szellemektől megtudtam, miközben ő lassan bólogatva tologatta félre a vaskos köteteket.

Egyik irományt a másik után selejtezte ki, olyan gyorsan nézte át őket, hogy sokszor megfordult a fejemben, hogy talán nem is nézi meg őket igazán. De még ekkora sebesség mellett is órákig csak tiltott varázslatok és főzetek leírásait tartalmazó gyűjteményeket láttunk, üres lapokat nem.

Már majdnem fél órája tartott a keresés, mikor a lány laposakat pislogva kihúzott egy meglehetősen vékonyka könyvet egy teljesen üres polcról, s felcsapta azt. Az arca hirtelen felderült, legalábbis úgy tűnt, mintha kiröppent volna az álom a szeméből, amit kimondottan jó jelnek véltem. Amikor megpillantottam, hogy a kezében tartott példány lapjai sárgák voltak ugyan, de egy betű sem látszott rajtuk.

- Ó, hogy a fene! – szisszentem fel, mikor eszembe jutottak Nick szavai. Arról ugyanis elfeledkeztem, hogy a könyvet egy üres polcon kell keresni. Hány értékes percet megtakaríthattam volna, ha nem ilyen szellős a memóriám? Azt persze eldöntöttem, hogy eme baklövésemet nem kötöm Elly orrára, ugyanis félő volt, hogy ha erről tudomást szerez, akkor magamra hagy a megoldandó problémával.

A kötet közepéből előkerült egy lap, melyen csupán ennyi szerepelt: Üdvözöljük a Korán Elhunyt Lelkek Osztályán! Kérjük, írja le nevét, aztán várjon a további instrukciókra!

Amikor elolvastuk a meglehetősen szokatlan szöveget, összenéztünk, mintha legalábbis barátok volnánk. Persze egyikünk se gondolta, hogy így áll a dolog, de ő vette a lapot és elővarázsolt a zsebéből egy pennát, majd lefirkantotta a nevemet.

Tisztelt Fred Weasley!
Ön a Haláli Club szolgálatot választotta, a nevem HC22, én adom majd az instrukciókat a továbbiakban. A feladatok teljesítésére holnap nyolc óráig van idejük segítőjével, Elena Leeds kisasszonnyal. A feladatok teljesítése alatt önök ketten egynek számítanak. Továbbá tájékoztatom önt és társát, hogy a szabályokat illetően néminemű változás történt.
Ha nem sikerül elvégezniük mind az öt feladatot, akkor ön, Fred Weasley, örök időkre kísérteti formátumában marad, valamint senki más nem fogja látni, csak a fent említett Elena Leeds kisasszony, akit ezek után köteles lesz mindenhová követni.
További szép napot és sok szerencsét kíván: HC22