Ruby:

Tisztelt Fred Weasley!
Ön a Haláli Club szolgálatot választotta, a nevem HC22, én adom majd az instrukciókat a továbbiakban. A feladatok teljesítésére holnap nyolc óráig van idejük segítőjével, Elena Leeds kisasszonnyal. A feladatok teljesítése alatt önök ketten egynek számítanak. Továbbá tájékoztatom önt és társát, hogy a szabályokat illetően néminemű változás történt.
Ha nem sikerül elvégezniük mind az öt feladatot, akkor ön, Fred Weasley, örök időkre kísérteti formátumában marad, valamint senki más nem fogja látni, csak a fent említett Elena Leeds kisasszony, akit ezek után köteles lesz mindenhová követni.
További szép napot és sok szerencsét kíván: HC22

Mi csak elhűlten néztünk össze Ellyvel, s mindketten azt vártuk, hogy a pergamenen megjelenjen a Csak vicc volt, a dolognak nincs komolyabb tétje! szöveg, de ez nem történt meg. Kezdtem egyre rizikósabbnak érezni a helyzetemet, tekintve, hogy nem akartam egész további életében kísérgetni a per pillanat legnagyobb ellenségemet. Még az sem számított enyhítő körülménynek, hogy egész biztos voltam benne, hogy ő sem kívánt engem a háta közepére.

Ezen kívül az is meglehetősen hátrányos körülménynek számított, hogy az időkorlát nem holnap éjfél, hanem holnap este nyolc volt. Így négy órányi lehetőséggel kevesebbel kellett kalkulálnom, ami akárhogy is néztem, sok volt.

- Ha nem sikerül megoldani mindent, akkor megtalálom a módját, hogy még egyszer átéld a halál kínjait, Weasley – sziszegte fenyegetően a lány, majd szemeivel szikrákat szórt a pergamen felé, mintha azt remélte volna, hogy ezzel azt is megfélemlítheti. Ebben a pillanatban megjelent egy újabb szöveg, mi pedig kíváncsian vettük szemügyre azt.

Első feladat:
Okozzon komoly lelki fájdalmat a szívéhez legközelebb álló személynek, de úgy, hogy az ne tudja meg az ön személyazonosságát! (HC22 megjegyzése: Ez a személy az ön esetében, Fred Weasley, természetesen az ikertestvére!)
A feladat teljesítettnek számít, ha:
- Az alanyon reszketés, hidegrázás, ájulás, hányás, szédülés, zokogás vagy egyéb, a helyzetnek megfelelő tünet jelentkezik
- Az alany nem vette észre, hogy az ön keze van a dologban
- Az alany szemmel láthatóan szenved
- Önnek mérhetetlen lelkifurdalása van
A feladatot 05:43 percig teljesíteni kell, különben ön, Fred Weasley, elbukik.
További szép napot és sok sikert kíván: HC22

- Ezt a HC22 nevű akárkit szívesen kibelezném – morogtam.

- Ugyan, örülj neki, hogy ilyen könnyű feladattal megúsztad! – vonta meg a vállát egykedvűen Elly. Leesett az állam, amikor meghallottam abszurd kijelentését. Nem sok híja volt, hogy meg nem kíséreltem pofon vágni. Még akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy ebben az esetben szimplán átnyúlnék rajta. Valószínűleg észrevette megrökönyödésemet, mert ismét megszólalt. – Figyelj, az addig oké, hogy te nem tudnál a hőn szeretett ikertestvéred lelkébe tiporni, de ne feltételezz rólam hasonlókat! Mivel a szabályok szerint mi most átmenetileg egynek számítunk, nincs azzal semmi probléma, ha belegázolok George Weasley érzéseibe.

- Aha – forgattam meg a szemeimet. – De hol marad a lelkifurdalás?

- Az már a te dolgod. Én vállalom a kikészítést, te meg érezd csak rosszul magad miatta!

Ha nem tudtam volna előre, hogy miféle szerzet, akkor az egyszer biztos, hogy megnyuvasztottam volna abban a pillanatban – bár a halmazállapotomra való tekintettel erről akár elméletben is lemondhattam volna. Mielőtt azonban jobban kibosszankodhattam volna magam, Elly már el is indult, hogy mégpedig a Nagyterem irányába. Nem aggódtam különösebben az előnye miatt, ugyanis emellett komoly nehézségekkel kellett szembenéznie, melyek számomra mintha nem is léteztek volna – ismertebb nevükön: falak.

Úgy döntöttem, hogy amíg ő lekecmereg a tett leendő színhelyére, én addig előremegyek és felmérem a terepet. Egyszerűen nem hagyott nyugodni a tudatlanság, mely csak akkor nehezedett igazán rá a vállamra, mikor kisuhantam a könyvtárból. Eddig túlságosan lekötött a saját, kissé talán önző problémám, most viszont még azt is sikerült elfelejtenem, hogy fiú vagyok-e vagy lány (na jó, ezt azért mégsem), annyira erőt vett rajtam az izgalom.

Látni akartam a családomat, hogy legalább az ő hogylétük felől megnyugodhassak, ha már a saját bőrömet mentenem kell. Megálltam egy pillanatra az utolsó emeletváltás előtt, biztos voltam benne, hogy amennyiben abban a pillanatban rendelkeztem volna szívvel, az őrülten kalapált volna. Végül jelképesen vettem egy nagy levegőt és lebuktam a padló alá. Az első, amit megpillantottam, nem más volt, mint néhány megbánást tanúsító halálfaló, akik éppen megadták magukat a Rend tagjainak.

Tőlük nem messze Ginny és Neville beszélgettek valamiről, méghozzá meglehetősen komoly arccal. Elhatároztam, hogy közelebb lebegek hozzájuk és kihallgatom őket, s így is tettem.
- …részvétem – hallottam a fiú szavainak végét, amit azonnal tudtam, hová kell beillesztenem. Ha nem lettem volna tisztában saját halálommal, azonnal valami rosszra gondoltam volna. Na, nem mintha ezt nem tartottam volna rossznak, de azért mégiscsak rosszabb, ha az embernek valamelyik családtagja hal meg, mintha ő maga.

- Köszönöm.
- És ő? Hogy bírja?
- George? – sóhajtott fel Ginny, majd helyet engedett az akkor befutó, álmatag szemekkel rájuk néző Lunának. – Egészen biztos, hogy még azóta se fogta fel. Talán jobb is; eleget fog még szenvedni, ha tudatosul benne, hogy egyedül maradt.
- Láttam Angelinát és Lee-t – jelentette ki a szőke lány halkan. – Ők teljesen kiborultak, amit meg is tudok érteni. Jesszus, már csak két dologtól tartok…
- Mégis melyik kettőtől?
- Az egyik George bátyád feleszmélése, a másik pedig Ruby ébredése. Egyik se lesz egy szívderítő esemény.

- Ruby még mindig nem tért magához? – nézett a lányokra tanácstalanul Neville. Volt egy olyan érzésem, hogy én is legalább olyan képet vághattam, mint ő, vagy még bugyutábbat. Fogalmam sem volt róla, hogy mi minden történhetett itt a többiekkel, amíg én nemes egyszerűséggel elpatkoltam. Feszült figyelemmel vártam a magyarázatot, az azonban nem érkezett meg, helyette mindhárman megilletődve pislogtam rám. Rám, akit elvileg nem láthattak volna.

Zavartan megvakartam a fejem, legalábbis valami ehhez hasonló mozdulatot tettem. Már éppen mentegetőzni kezdtem volna, mikor valaki egyszerűen átlépett rajtam; lassan és szinte élettelenül.
- De igen, már ébren vagyok – suttogta az újonnan érkezett, akit ezer közül is megismertem volna. Még akkor is, ha a hangjában nem volt szín, még akkor is, ha mozdulatai olyanok voltak, mint a bábuké. Ruby volt az, szokatlanul kábán és esetlenül. – Miattam ne aggódjatok, jól vagyok!

Megvillantott feléjük egy hitelesnek szánt mosolyt és valamivel élettel telibb léptekkel odébb állt. Őket szemmel láthatóan megnyugtatta, de engem nem vert át. Nagyon jól ismertem azt az arcot, amit az előbb felöltött – mindig e mögé bújt, ha nem akarta mások orrára kötni, hogy baja van. Lelkiismeret-furdalásom volt, amiért felelőtlenül meg mertem halni.

Közben megjelent Elly, aki időközben szerzett egy fekete köpenyt valahonnét. Csak egy lenéző pillantást küldött felém és a kis csapat felé, majd azonnal be is lépett a Nagyterembe. Jobbnak láttam követni őt, ugyanis féltem, hogy ha nem vagyok a közelben, képes és még a kelleténél is kegyetlenebb dolgokat mond szeretett ikertestvéremnek.

Nem tévedtem sokat, alig pár másodperccel utána értem csak be, ő máris George előtt állt és elővette a tőle telhető leggonoszabb arckifejezést.
- A jó mindig diadalmaskodik a gonosz felett, Weasley – szólalt meg lefitymálóan. – Jobb, ha vigyázol, mert a végén te is elnyered méltó jutalmadat az élettől!
- Hagyj békén, Elly – sóhajtott fel George, de nem nézett fel a lányra. Csak ült az ablak mellett és bámult a semmibe. Borzalmas volt látnom, de kénytelen voltam figyelemmel kísérni az eseményeket.

- Csak nem magad alatt vagy, picike Weasley baba? – gügyögött negédesen és tettetett sajnálattal ellenségem, s egyben társam. – Gyere, sírj a vállamon!
- Mit akarsz?
- Szállj már magadba! – egyenesedett ki Elly immár komolyabb hangra váltva. – Ne játszd meg a hülyét, vagy az értelmi fogyatékost! A lökött ikrednek harangoztak, jobban tennéd, ha felfognád és megpróbálnál végre felnőttként viselkedni… Ha elmenekülsz a bánat elől, akkor csak te szívod meg, amikor végül utolér!

Ikertestvérem végre felemelte a fejét – dühösen villogó szemekkel meredt a lányra, de koránt sem volt olyan elszánt, mint amilyennek tűnni akart. Látszott rajta, hogy ha komolyan akarná sem tudná megtorolni a gonoszkodást. Lopva Ellyre tekintettem és éppen láttam az egy pillanatig tartó zavart az arcán. Átsiklott az agyamon, hogy esetleg nehezére esik megbántani George-ot, de ezt az ötletet szinte azonnal el is vetettem.

Túl régóta ismertem én már Elena Leeds kisasszonyt ahhoz, hogy újat mutasson. Ez a nőszemély mindig is imádott gonoszkodni, kiváltképp, ha a mi társaságunk volt a szenvedő (vagy épp kevésbé szenvedő) alany. Kevés választott el attól, hogy megkíséreljem kitekerni a nyakát, még akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy szellemként erre képtelen volnék.

- Elly, menj és boldogíts mást! – sóhajtott fel végül George, s éppen visszafordította volna tekintetét a földre, mikor a lány egy hirtelen mozdulattal elkapta az arcát. Egy pillanatra még én is megijedtem tőle, holott tudtam, hogy fizikai fájdalmat nem akart okozni szeretett testvéremnek. Akkor nagyon komolynak és egyben gonosznak láttam őt, holott ez nekem soha nem volt meglepő. A szemében valamiféle tűz lobogott, ahogyan az ablak mellett ülőre szegezte tekintetét, s ettől rossz érzésem támadt.

Elly két ujja közé fogta George állát és kissé megszorította, közben fogait kivillantva sziszegte:
- Rosszul érzed magad, igaz? – Hangja gúnyos volt és teli volt bántó szándékkal. – Az, ami most mardos, nem más, mint a bűntudat! Jobb, ha tudod, csakis te tehetsz róla, hogy Fred meghalt. Ha mellette lettél volna, biztosan nem történt volna meg ez az egész. Ne is próbálj menekülni a hibád elől! Miattad halt meg, ez pedig nem fog változni, akárhogy szeretnéd is, Weasley!

Ez fájt, de volt egy olyan érzésem, hogy nem csak nekem. Tisztában voltunk vele mindannyian, hogy az előbbi kijelentés nem volt igaz. Ő mégis elhitte, éreztem, hogy csak ennyire volt szüksége ahhoz, hogy magát okolja a történtekért. Nem is tévedtem, ezt azonnal nyugtáztam, amint ikertestvérem szemébe néztem. Sírt, remegett, de nem mondott semmit. Nem kommentálta Elly előadását, mint ahogyan azt normális esetben tette volna. Ha lett volna szívem, egész biztosan megszakadt volna érte, hiszen tulajdonképpen az én önzőségem miatt kellett szenvednie.

Ez a gonosz lány pedig kimondottan élvezte, hogy belegázolhatott valakinek a lelkébe. Furcsa volt belegondolni, hogy már halálomban többször éreztem rá kísértést, hogy megfojtsam, mint éltemben. Pedig nem egész egy napja leheltem ki a lelkemet…
- Elena Leeds, most már fogd be azt a nagy szádat! – csattant egy nagyon ismerős hang a hátam mögül. Meg sem kellett volna fordulnom, hogy kitaláljam, ki volt az. Persze, hogy Lightning kisasszonyból tört elő ismét a vitatkozhatnék. Ruby három szökkenéssel Elly előtt termett (naná, hogy rajtam is keresztül siklott!), majd teketória nélkül behúzott neki egyet.

Értékeltem, hogy ha már én képtelen voltam bántalmazni, legalább ő megtette helyettem. Bár kissé tartottam tőle, hogy ennyivel még nem teljesítettük HC22 feladatát, így elégedettebb lettem volna, ha öt perccel később futott volna be.
- Csak nem idegesek vagyunk egy cseppet, aranyom? – gúnyolódott Elly, miközben megtörölte vérző orrát. Kimondottan elégedettnek tűnt, amit nem értettem, tekintve, hogy épp az imént képelték fel. Előkapta a pálcáját és ellenfelére szegezte, majd mielőtt az bármit tehetett volna, lefegyverezte. – Ejnye, úgy látom, nem vagy formában… Korábban kellene felkelned, ha engem szeretnél elintézni!

Eleinte fogalmam sem volt, hogy miért pazarolta a lányra az idejét, de amikor lopva George-ra pillantottam, hirtelen megvilágosodtam. Elly tisztában volt vele, hogy ha ikertestvérem szeme láttára fizikailag bántalmazza az egyik barátját, akkor az minden bizonnyal neki lelki fájdalmat jelent. Már számtalanszor voltunk szemtanúi kettejük harcának, de valami okból kifolyólag ezúttal a küzdelem sokkal kiegyensúlyozatlanabb volt, mint máskor.
- Örülj, hogy egy oldalon állunk, Lightning – húzta ki magát társam, mikor úgy érezte, eleget szórakozott már. – Ha ellenségek volnánk, már rég meghaltál volna.

Többet nem mondott, szó nélkül távozott, csak intett nekem, hogy kövessem. Először rá akartam kérdezni, hogy hová is megyünk tulajdonképpen, de aztán elővillantotta zsebéből a pergament, melyen egyetlen sor állt:
Feladat teljesítve! További utasításért várjon, Fred Weasley! Üdvözlettel: HC22