Ruby:

Úgy néztem az előttem fekvő papírra, mintha arra vártam volna, hogy megszólaljon és magyarázatot adjon arra, amit ráírtak. De mivel ez kivitelezhetetlen lett volna, nem is próbáltam rávenni a felvilágosításra.
Elly mellettem ugyanolyan elkerekedett szemmel meredt maga elé, mint én, így egész biztos lehettem benne, hogy nem bolondultam meg. Egyelőre.

Harmadik feladat:
Intézze el, hogy a Roxfort egyik házhoz /kastélyhoz/ kötött lakója szabadságra mehessen minden nyáron! Mivel ez egy igazán könnyű feladat, remélem, hálás, Fred Weasley!
Az alany Hóborc, a kopogó szellem.
A feladatot 21:13 percig teljesíteni kell, különben ön, Fred Weasley, elbukik.
További szép estét és sok sikert kíván: HC22

- HC22 megbuggyant – jelentette ki végül a lány, mikor már húszadszorra olvasta végig a rövidke, rendhagyó levelet. Efelől nekem sem volt kétségem. Elvégre ki az a marha, aki az ártatlan emberekre akarná szabadítani azt a szadista szellemet?! Mármint rajtam és George-on kívül persze…

- Szerintem itt megfeneklettünk – sóhajtottam fel keserűen. – Egy ilyenhez több hetes, talán hónapos minisztériumi papírmunka kell.
- Meg egy balek, aki nem tudja, kit akarunk szabadon ereszteni. De mivel ilyen nem igazán lélegzik ezen a környéken, fújhatjuk is…

Ránéztem az órára, ami éppen 18:20 percet mutatott. Ez volt az eddigi leggyorsabban érkezett levelünk, de volt egy olyan érzésem, hogy lehetetlenséget kért tőlünk.
Tehetetlenségemben közöltem társammal, hogy körbenézek a kastélyban, hátha valamelyik szellemtől szerzek egy-két használható információt.

Legnagyobb meglepetésemre azonban még hosszas kutakodás után sem találtam egy fajtársamat sem. Bosszankodva suhantam át a falakon, de hiába minden, egyetlen lelket sem találtam. Élőket viszont annál inkább. Volt szerencsém például a Malfoy családhoz, amint az sunyi módon távozott egy hátsó ajtón.

- …sárvérűek… mocskos vérárulók!
- Apa, kuss!
- Hogy beszélsz, kisfiam?

Nagyjából csak ennyit hallottam a beszélgetésükből, ami különben is inkább amolyan morgásnak tűnt. Kimondottan örültem, hogy nem kellett sok időt pazarolnom azokra az emberekre, akik patkány módon váltogatják elveiket. Mert mi másért is állnának át mindig annak az oldalára, aki épp fölényben van? Nyilvánvaló, nem tudták eldönteni, mit akarnak. Még véletlenül sem a gyávaság állt a dolog hátterében, dehogy!

Fanyar mosollyal továbbszálltam, s magamban fohászkodtam, hogy minél hamarabb találjam meg Nicket. Mástól ugyanis nem igazán számíthattam segítségre, tekintve, hogy az egyszerű szellemek valószínűleg nem tudtak, a más házbeliek pedig nem akartak az én javamra pletykálkodni.

Nem volt szerencsém, ugyanis hamarosan ismét élőkbe botlottam. Méghozzá nem is akárkikbe – Lee Jordan és Angelina Johnson elmélyülten tárgyaló párosába.
Egyáltalán nem akartam hallani, hogy miről beszéltek. Féltem, hogy valami olyanról, ami eltereli a figyelmemet a feladatomról. Elvégre ez nem volt lehetetlen.
Én mégis megtorpantam ahelyett, hogy a lehető leggyorsabban elmentem volna.

Akármennyire rosszkor is jött az időzítésem, a lelkem minden porcikája tudni akarta, hogy valami olyanról beszélnek-e, amiben érdekelt vagyok.
- …már elmentek.
- Te nem mész, Lee?
- De igen, hamarosan utánuk megyek én is, elvégre George… Nem hagyhatom magára.
- Akkor mit csinálsz még mindig itt? – kérdezte kissé idegesen Angelina. A torkom is összeszorult volna, ha nem lett volna fizikai képtelenség. Régi jó barátnőnk arcán két csíkban folytak a könnyek.

Nem tudtam eldönteni, hogy miért. Az első, ami eszembe jutott, az természetesen a saját halálom volt, de ezt az ötletet elvetettem. Nem éreztem magam olyan fontosnak, hogy valaki még több mint egy nap után is csak úgy, spontán könnyeket ejtsen értem. Aztán lassan összeállt a kép bennem. Angie George miatt aggódott – az ikertestvérem miatt, aki valószínűleg abban a pillanatban borzalmas állapotban gubbasztott valahol otthon.

Ha más körülmények közt találkoztam volna ezzel a jelenettel, egész biztosan kiugrottam volna a bőrömből. Tudtam, hogy George már réges-régen beleszeretett a lányba, s végre úgy tetszett, hogy ő is viszonozta az iránta érzetteket. De így egyszerűen nem tudtam örülni.
Megráztam a fejemet, s lassan távozni készültem, mikor Lee következő mondata ismét megállásra kényszerített.

- Megkeresem Rubyt. Eltűnt, miután Weasley-ék hazamentek…
- Nem lehet, hogy ő is hazament?
- Nem, Andy és a szülei is az Odúba mentek. Az a szerencsétlen valahol itt szenved a kastélyban… - Lee sóhajtott egyet, de nem folytatta. Csak legyintett, majd elindult a folyosón, természetesen pont úgy, hogy rajtam keresztülgyalogoljon.

Angelina zavartan nézett utána, s csak valami olyasmit motyogott, hogy ő addig előremegy, hátha segíthet valamit. Néhány percig még lebegtem ott megkövülve, csak néztem a lányra, aki remegő ajkakkal indult el az ellenkező irányba. Egy pillanatig azt hittem, meglátott, de aztán rájöttem, hogy csak barátom után nézett olyan mélabúsan.

Tudtam, hogy nem szabadott volna megállnom hallgatózni, de egyszerűen nem bírtam csak úgy otthagyni őket. Meg is bántam, meg nem is. Legalább afelől megbizonyosodtam, hogy nem történt még több tragédia. De akkor is ott volt még a bűntudat, hogy még én is szomorúságot okoztam az embereknek – azoknak, akiket mindenkinél jobban szeretek.

Komor mélázásomból egy kárörvendő hang vihogása zökkentett ki. Hóborc volt az, a kopogó szellem – az, akit történetesen a szerencsétlen emberek nyakába terveztem sózni önös érdekekből. Személy szerint én egész humorosnak találtam őt, de most valahogy nem volt hozzá hangulatom, hogy a gúnyolódását hallgassam.
Tőle azonban nem könnyű megszabadulni…

- Á, a Weasley gyerek! – kacarászott. – Ejnye, rossz kisfiú voltál, Fred Weasley! Ennyire kiborítani az ártatlan kislányokat… Meg a kevésbé ártatlan ikertestvéredet!
- Kopj le, fontos dolgom van! – sóhajtottam lemondóan.
- Mégis mi járatban, Vízli-mízli?
- Amíg nem tudod, hogyan tudnék felszabadítani a helyéről egy szellemet, addig semmi közöd hozzá! – csattantam fel.

- Akkor mondhatod a problémádat, Pszichomókus rendel.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy te tudod a megoldást? – kérdeztem hüledezve, miközben ő csak sunyin vállat vont. Egy pillanat alatt megszületett bennem a döntés. Akármilyen idióta is volt Hóborc, nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy ne faggassam ki.

Gyorsan vázoltam hát neki a helyzetemet, ő pedig minden ponton komoly arccal bólogatott. A végén persze kitört belőle a nevetés, ami nem kevéssé irritált.
- Ne vedd zokon, de inkább nem segítek! Jó leszel te itt szellemnek. Lesz társaságom…
- Azt kötve hiszem – csóváltam meg a fejem. – Ha nem sikerül teljesítenem a feladatokat, akkor örökre Elly mellett kell majd lebegnem…

Egy fanyar mosoly kíséretében újból a vállát kezdte vonogatni.
- Ha annyira érdekel, akkor annyi a dolgod, hogy a könyvtár nyilvántartásában átírod a…
- Át kell írnod a szellem státuszát félig szabaddá! – csattant Elly hangja a hátam mögül. Fogalmam sem volt, hogy került ide, de nem is törődtem vele. Ahogyan szemmel láthatóan ő sem vett emberszámba engem. Bár, ezt valamilyen szinten meg is értettem, hiszen a szellemek nem feltétlenül sorolandók az emberi lények közé…

Én már jó előre a könyvtárba lebegtem, hogy amíg fizikai akadályok kerülgetésére specializálódott társam felér, én kereshessem a megfelelő kötetet.
Sajnos Hóborctól nem sikerült megszabadulnom – hűségesen követett, mint valamiféle pincsikutya. Amikor végül közöltem vele, hogy tulajdonképpen ő a szóban forgó lidérc, még segített is keresgélni.

Mire Elly lihegve berontott az ajtón, mi már megtaláltuk a megfelelő kötetet, neki csak lapozgatnia és írnia kellett.
- Hú, srácok! Tényleg ez az eddigi legkönnyebb feladatunk – jelentette ki, miközben éppen okiratot hamisított.
- Én a helyedben… hahaha… nem beszélnék olyan… hahaha… hangosan! – kacarászott a jó kedélyű kísértet, miközben a könyvtáros pult felé mutatott.

Első ránézésre nem láttam benne semmi különöset. De akkor Hóborc hirtelen átsiklott rajta és a másik oldalt nézett be alá, miközben gúnyos megjegyzéseket suttogott.
Kíváncsian követtem a példáját, de amit láttam, az egyáltalán nem késztetett nevetésre, mint fajtársamat.
Egy csapzott hajú, egész testében reszkető lányt találtam ott kuporogva. Ha a szívem tudott volna, egész biztosan összeszorult volna.

- Ruby… Úgy látszik, Lee itt még nem keresett - motyogtam, miközben végignéztem elgyötört arcú barátnőnkön. Elkaptam Elly pillantását, miközben ő visszahelyezte a vaskos kötetet a helyére. A szeme úgy villant meg, mint annak a kígyónak, aki éppen ölni készül. Éreztem már, hogy hiba volt hangosan is kimondani azokat a szavakat, amivel társam tudtára adtam hívatlan vendégünk kilétét.

Tekintve, hogy szellemként nem tudtam volna megakadályozni, hogy fizikailag egymásnak essenek, kissé aggodalmasan követtem tekintetemmel a közeledő Ellyt.
A lány végül mit sem törődve Madam Cvikker értékes könyveivel, egyszerűen átmászott a pulton és leguggolt Rubyval szemben.

- Nocsak, Lightning – vonta fel a szemöldökét. – Csak nem bujkálunk valami elől?
- Hagyj békén! – suttogta remegő hangon a lány, de ez nem hatotta meg a mardekárost. Épp ellenkezőleg: egy határozott mozdulattal benyúlt az asztal alá és kirángatta az ott kuporgót.
Ahogy közelebbről megnéztem az arcát, még jobban megijesztett. A vér jóformán teljesen kifutott a bőre alól, a levegőt pedig úgy szedte, mint akinek negyven fokos láza van és rázza a hideg.

- Tükörbe kellene nézned – csóválta meg végül a fejét a társam, de hangjában semmi gúny nem volt, s ezután is csupán egy lemondó sóhajt engedett meg magának. – Úgy festesz, mint aki menten Weasley mellé fekszik a koporsóba…
- Úgy is érzem magam – nyögte Ruby, majd az arcát a tenyerébe fektetve sírni kezdett.
Hóborc viháncolva bukfencezett egyet örömében, sőt, még tapsolt is. Én zavartan pislogtam hol a szellemre, hol a két lányra, valahogy nem találtam mulattatónak a helyzet iróniáját.

Legnagyobb meglepetésemre Elly ahelyett, hogy gonoszkodó megjegyzéseket tett volna, egészen emberi módon átölelte a zaklatott lányt.
- Ez a vége annak, hogy fiúkkal barátkoztál. – Nem is lett volna ő, ha meg bírja állni, hogy legalább ehhez hasonló megjegyzéseket ne tegyen.
- Nem… Ez a vége annak, hogy hülyék voltak az SVK tanáraink – motyogta Ruby magába zuhanva. Láttam Ellyn, hogy még mondani akart valamit, de ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s végre megérkezett Lee.

A fiú megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy végre sikeresen nyitott be valahová. Bár láttam az arcán, hogy meglepte egy kissé a furcsa csoportosulás… Azonnal barátnőnk mellett termett és néhány határozott mozdulattal talpra állította őt.
- Most pedig indulás! Már így is eleget bujkáltál…
Lee még odaszólt valamit Ellynek, aztán a lehető leggyorsabban távozott, természetesen maga mellett támogatva Rubyt is.

Mi egy ideig csak megkövülten bámultunk a már csukott ajtóra, s csak percekkel később került elő az a bizonyos pergamen…

Feladat teljesítve! A következő feladat előkészítéseképpen kövesse családját az otthonába! Üdvözlettel: HC22

- Na, ez remek – morogta Elly. Hóborc ellenben kirobbanó jókedvnek örvendett.
- Juhé! Nyaralni megyünk a Vízliházba!
- Ki mondta, hogy te is jössz? – förmedtem rá visszanyerve a lélekjelenlétem egy részét.
- Én – vonta meg a vállát. – Szabadon nyaralhatok, nem emlékszel?

Erre már igazán nem mondhattam semmit. Csak egy keserű sóhajjal díjaztam a helyzetet, s közben rettegéssel töltött el a tudat, hogy kevesebb, mint huszonnégy órám van még hátra. Valamint az sem lendített sokat a kedvemen, hogy a szenvedő szeretteimmel teli házba kellett mennem…