Ruby:

Frusztráltan lebegtem Elly és Hóborc után a sötétben. Nagyon rossz érzésem volt HC22 legutóbbi útmutatásával kapcsolatban. Egyáltalán nem értettem, miért kellett nekünk az Odúba mennünk, ahol minden valószínűséggel kisebb tömegnyomor alakulhatott ki. Mégis hogyan tudnánk észrevétlenül cselekedni akármivel kapcsolatban is, ha mindenhol olyan sokan vannak?! Bár… Valószínűleg ez a szadista pergamenfőnök direkt erre utazik.

Egyenesen a bejárati ajtó felé tartottunk.
- Te, Elly… Elmondanád, hogy mégis milyen alapon készülsz belépni a Weasley család házába? Ráadásul hogyan fogod kimagyarázni ezt itt? – böktem az immár szabadszárnyra helyezett kísértet felé.
- Figyelj és tanulj! – emelte fel fölényesen a fejét, majd fogta magát és bekopogott. Nem telt bele három percbe, édesanyám máris megjelent az ajtóban.

- Mit szeretnél, kis drágám? – kérdezte fáradtan, de azért kedvességet erőltetve az arcára. Volt egy olyan érzésem, hogy pontosan tudta, kivel áll szemben. Elvégre George-dzsal versenyt szapultuk őt iskolás korunkban.
- Ó, Mrs. Weasley! – kiáltott fel társam színpadiasan. – Csak nem rég értesültem a csata hatalmas veszteségeiről… Annyira sajnálom, ami a fiával történt! Én mindig azt hittem, hogy gyűlölöm az ikreket, de most rá kellett jönnöm, hogy ez mekkora tévedés volt!

Ha lélegeztem volna, most egész biztosan elfelejtettem volna levegőt venni. Elena Leeds ezeket a szavakat olyan hangon mondta, mint aki menten elsírja magát. Ráadásul a szája széle is meg-megremegett. Nem is tudtam, hogy ilyen jól meg tudja játszani magát…
- Kérem, George itt van? Nagyon szeretnék bocsánatot kérni tőle mindenért. Nem zavarnék sokáig, csak nagyon fontos lenne beszélnem vele – nézett kérlelőn anyára.

Drága, hiszékeny édesanyám olyan meghatottan viszonozta Elly pillantását, hogy már attól tartottam, örökbe fogadja a helyemre. Ekkor azonban hirtelen magához ölelte a lányt és zokogni kezdett. Éreztem, hogy valami a gyomrom helyén összerándul. Gyűlöltem magam, amiért állandóan csak fájdalmat okoztam a szüleimnek. De Ellyt is gyűlöltem, amiért nem tudott diplomatikusabb módon bebocsátást nyerni.

- Gyere csak be, kis drágám! – hüppögte anya. – George biztosan örülni fog neked!
- Van itt még valami, asszonyom – motyogta zavartan segítőm. – Pontosabban valaki…
Ekkor Hóborc előlebegett, és udvariasan szaltózott egyet a levegőben.
- Én is azért jöttem, hogy tisztelegjek a család előtt! – vigyorogta szemtelenül. Megpróbáltam képen törölni, de sajnos a szellemek sem tudtak egymáshoz érni.
Pedig legalább őt szívesen megleckéztettem volna.

Nem csalódtam; odabent tényleg egy kisebbfajta násznép verődött össze – csak épp nem ünneplési célokból. Azaz nem csak abból a célból. Mert hát akárhogy is volt, mégiscsak megnyertük a háborút. Anya kénytelen volt távozni mellőlünk, de még megadta az instrukciókat, ami ikertestvérem tartózkodási helyéhez elvezetett.
- Én elvegyülök a tömegben! – jelentette ki vidoran Hóborc.
- Na, most mi lesz? – suttogtam Elly fülébe, aki ezután tanácstalanul rázta meg a fejét.

- Elly, te meg mit keresel itt? – csattant egy szemrehányó hang a hátunk mögött. Először nem ismertem fel, de amikor megfordultam, fancsali mosoly ült ki az arcomra. Andy Lightning volt az, személyesen. A homlokán egy kötés éktelenkedett, bár volt egy olyan érzésem, hogy csak azért nem hagyta begyógyítani a sebét, mert menőbbnek érezte magát tőle.
A fiú ellenséges pillantásokat küldött felénk – engem persze nem láthatott – és közben valami olyasmit hablatyolt, hogy társamnak ideje lenne eltűnnie.

- Mi bajod velem? – vonta fel a szemöldökét a lány.
- Az, hogy itt vagy – jelentette ki komoly arccal az ellenségeskedő fiú. Ilyenkor elgondolkoztam, hogy vajon ők hasonlítanak-e egyáltalán Rubyval? Soha nem tudtam eldönteni, hogy melyikük az agresszívabb…
- Bocsesz, de nekem eszem ágában sincs elmenni!

- Hé, mi a vita tárgya? Ne pattogjatok! – lépett közbe Ginny határozottan. Hálás voltam neki, ugyanis ismerve Elly vérmérsékletét, nem sokáig maradhattunk volna itt, ha esetleg összetűzésbe keveredik valakivel. Andy erre persze morogva odébb állt; soha nem szeretett a húgommal beszélgetni, ezt a kiváltságot inkább meghagyta Tommynak.
- Gyűlölöm a Lightningokat – szívta a fogát társam, majd Ginnyre ügyet sem vetve feltrappolt az emeletre. Szerettem volna felvilágosítani, hogy ez mérhetetlen udvariatlanságra vall, de nem tehettem, ugyanis az első lendületével berontott abba a szobába, ahol George-dzsal felnőttünk.

Ő most is éppen az egyik láda tartalmát rendezgette, szemmel láthatóan csak azért, hogy csináljon valamit. Ugyanis teljesen logikátlan módon csoportosította a félkész és kiselejtezett termékeket. Csak néhány perccel később vette észre, hogy társaságot kapott, de még akkor sem vette volna le a szemét a robbanó ribizliről, amit éppen a kezében tartott.
- Mit akarsz?
- Csak egy kis nyugalmat végre – huppant le Elly fáradtan az egyik dobozra. Ezúttal úgy tűnt, komolyan csak ennyire vágyik. Az arca elcsigázott és nyúzott volt, a szeme alatt pedig lila karikák éktelenkedtek.

- Miért pont itt…?
- Tudom is én – vonogatta vállát a lány, miközben bizalmatlanul mérte végig az egyik kupac gyanús eredetű bájitalt.
- Ráadásul… Hajnali fél négy van!
- Épp kérdezni akartam.
- Mi nem vagyunk barátok, nem szoktunk csak úgy megjelenni egymás házában!
- Ez van.

Én meg csak pislogtam. És persze lebegtem a föld fölött tíz centivel – de ez amúgy is normálisnak számított a kísérteteknél. Valamiért meglepett, hogy ilyen kulturált módon el tudtak csevegni egymással, még akkor is, ha lényegében a pontos időn kívül semmit nem tudtunk meg. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam idehaza, főleg, hogy az a nyomott hangulat, ami a legtöbb emberen uralkodott, egész biztosan nem javult a halálom miatt.
- Tudod mit? – sóhajtott fel végül megadóan George. – Aludj egyet és hagyj engem békén!
- Köszönöm, ez jó ötlet – nyújtózott Elly, majd elterült a dobozokon.

Hirtelen nem tudtam, hogy mit gondoljak. Már az is megfordult a fejemben, hogy én zavarodtam meg, nem pedig mindenki más körülöttem. Elvégre logikusabb lenne, ha csak én volnék hülye, nem az összes többi ember körülöttem.
- Jaj, Fred… - nyögött fel jó tíz perccel később ikertestvérem. Egy pillanatra azt hittem, hogy meglátott, de aztán láttam, ahogyan a zsebéből kihalász valamit. Egy notesz volt az; az a notesz. Az Útmutatóink.

Kinyitotta a füzetecskét és olvasni kezdett. Egy percnyi tétovázás után mögé lebegtem, hogy én is követhessem a sorokat. Eszembe jutottak azok a percek, amikor a szépírással szenvedtünk, s arra gondoltunk, hogy majd az unokáink értékelni fogják ezt. Mármint azért, mert így ki tudják majd silabizálni a betűinket…
- Camelot… Vajon mi történt volna, ha ott maradunk? – suttogta.
- Egész biztos elhíztunk volna és bajszot növesztettünk volna, mint az ottani lovagok –motyogtam keserű mosollyal az arcomon.
- Egész biztos elhíztunk volna és bajszot növesztettünk volna, mint az ottani lovagok – ismételte az én szavaimat öntudatlanul.

Már azelőtt tudtam, hogy mi fog következni, mielőtt tovább lapozott volna. Ha magukat az utasításokat nem is, de az útmutatók sorrendjét még mindig tudtam fejből.
- Útmutató egy barát elvesztéséhez – olvasta fel halkan George. – Hallod-e, Fred, ekkor nagyon kitettünk magunkért!
- Ekkora baromságot is ritkán csináltunk…
- Ekkora baromságot is ritkán csináltunk…

Elmosolyodtam. Még úgy is képesek voltunk ugyanazt mondani, hogy ő tulajdonképpen nem is tudott a létezésemről – ebben a formában való továbbélésemről.
- Nem értelek – sóhajtotta, miután végül becsukta a kis noteszt. – Miért kell neked ilyen csökönyösen ragaszkodnod a bajhoz?
- Nem tehetek róla, hogy kilapított egy fal! – húztam el a számat, bár tudtam, hogy úgysem hallja meg, amit mondok neki.

- Persze, nem tehetsz róla, hogy kilapított egy fal… De akkor is! Én azt hittem, hogy majd együtt fogunk bohóckodni, megházasodni…
- …gyereket nevelni, udvarlókat elkergetni a lányaink közeléből… - motyogtam elszoruló torokkal. Ő pedig engedelmesen visszhangozta a szavaimat.
- Biztos voltam benne, hogy majd végelgyengülésben halunk meg. És magunk után hagyunk legalább egy tucat unokát meg rengeteg tanárbosszantó terméket. Miért kellett neked csak úgy keresztül húznod a számításaimat? A mi számításainkat, Fred!

Erre nem tudtam válaszolni neki. Beharaptam az ajkamat, arra már oda sem figyeltem, hogy ezt a mozdulatot fizikailag nem éreztem – inkább csak megszokásból tettem.
- Megígérem, hogy visszajövök… hogy seprűvel fogjuk elüldözni a lányaink udvarlóit! – jelentettem ki elfúló hangon, annak ellenére, hogy tudtam, nem hallja.
- Mit mondtál? – kapta fel a fejét hirtelen, de aztán lemondóan meg is rázta. Én pedig láttam, hogy az arcán könnyek csorognak végig. Lassan az ablakpárkánynak dőlt, és néhány perccel később álomba is zuhant.

Hallotta. Egész biztos voltam benne, hogy hallotta, amit mondtam. Nem láthatott, nem tudhatta, hogy itt vagyok, de érezte. Óvatosan leereszkedtem a doboz mellé, amin társam feküdt, és ülő helyzetben lebegtem tovább, háttal a lánynak. Ikertestvérem mondatai megállíthatatlanul, egyre hangosabban visszhangoztak a fejemben, és ahányszor hallottam, mindig fájdalmasabb űrt éreztem a gyomromban.

Sírtam. Nagyon furcsa érzés volt, mert szellem lévén nem tudtam könnyezni. Minden porcikám remegett, még akkor is, ha csak reflexből. Eddig nem értettem, milyen az, ha valakinek még a lelke is sajog.
Most már tudtam – belőlem nem maradt más, csak a puszta lelkem, de még így is képes voltam jóformán fizikai fájdalomként érzékelni a kínt.
- Sss, ne sírj! – suttogta Elly mögöttem.

Megfordultam és a tekintetem találkozott az övével. Bal karját a feje alatt tartva feküdt egy dobozon, szeme nyitva volt, jobbját pedig lassan felemelte. Felém nyújtotta a kezét, közvetlenül előttem azonban megtorpant és tett egy olyan mozdulatot, mintha végig akarna simítani az arcomon.
- Mindjárt itt a vége, visszakapod az életed és minden rendbe jön – mondta mosolytalanul, de átható pillantással. – Ha a pokolból kell is visszahozzalak, megteszem!

Nem tudtam mit mondani neki, csak bólintottam. Éreztem, hogy egy könnycsepp csordul le a bőrömön, de még csodálkozni is elfelejtettem. Egyszerűen csak azt akartam, hogy visszatérhessek a gondtalan, boldog életbe, ahol történetesen rengeteg találmány, szerető család, egy makacs lány és immár eggyel több barát vár rám…