Ruby:

- Szerinted elfelejtett minket? – kérdezte Elly a délelőtt folyamán már legalább húszadszorra. Én pedig még mindig nem tudtam mást mondani, csak azt, hogy fogalmam sincs. Kezdtünk aggódni, tekintve, hogy… - Már fél tizenkettő! Csak nyolc és fél óránk van, ráadásul fogalmunk sincs, miféle hülyeségeket talál még ki ez a barom… Két feladat, amivel még keresztbe tehet nekünk!

- Ez baj – értettem egyet vele. Nem szerettem volna örökké szellemként követni őt, tehát mindenképpen bíznunk kellett HC22-ben. De az emberi természet már csak ilyen: akit nem látunk, abban nem bízunk.
Egész éjszaka azon filóztam, hogy ki lehet ez a titokzatos idegen, de valamiért nem jutottam sokkal előrébb. Annyit sikerült csak kitalálnom, hogy a HC a Haláli Club rövidítése, a 22 pedig valamilyen sorszám. De azt már nem derítettem ki, hogy tulajdonképpen mit is jelöl.

- Te, ha még sokáig dekkolok nálatok, valaki vagy gyanút fog, vagy elzavar – jegyezte meg társam olyan halkan suttogva, hogy azt a környéken álldogáló emberek nem hallották. Ugyanis az Odú még mindig egy igazi átjáró ház volt, a csata után szinte mindenki átvonult ide – a kevésbé barátságos egyéneket leszámítva. Pontosan ezért tartottunk mi is a feltűnéstől; Elly nem tartozott a legnépszerűbbek közé a köreinkben.

- Szerintem nyugodtan megmondhatod mindenkinek, hogy miattam vagy itt – vontam meg a vállam reflexből. Sikerült is, csak lényegileg felesleges volt így tennem. Még mindig nem szoktam meg a szellemlét alapvető szabályát, mely szerint tök fölösleges akármit is csinálni.
- És mégis mit akarnék én tőled, te ütődött?
- Szerintem a kegyeletedet akarod leróni a holttestemnél.
- Csak szeretnéd! Én aztán nem tisztelgek egy bűzölgő hullának! – húzta el az orrát sértetten és talán egy kicsit gúnyosan is.

- Hallottról vagy jót, vagy semmit – emlékeztettem az aranyszabályra, de teljesen fölösleges volt. Nem figyelt rám, helyette inkább elindult a konyha felé; valószínűleg megéhezett, tekintve, hogy velem ellentétben neki nem tett jót az egynapos koplalás.
Tudtam, hogy amíg nem érkezik új üzenet, addig egyébként se tehetünk semmit az ügy előre menetelének érdekében, mégis zavart a tény, hogy egyedül maradtam.

Az egyetlen élőlény, aki látott, csak úgy egyedül hagyott. A másik személy, akinek a társaságát igényelhettem volna, nem volt élőlény, sokkal inkább halott. De én nem akartam Hóborccal tölteni az időt, így inkább külső szemlélőként figyeltem az összeverődött embereket. A legtöbben társalogtak egy szomszédjukkal, de akadtak olyanok is, akik magányosan kuporogtak egy fotelben vagy sarokban.

Az érdeklődésemet végül a nagy hős, a kis túlélő keltette fel, így hozzá suhantam közelebb. Éppen Neville Longbottommal társalgott az ablak mellett. Az arcukon látszott, milyen keveset aludtak, de csak úgy sütött róluk az öröm.
- Rengeteget változtál – veregette hátba osztálytársát Harry. – A nagymamád biztosan nagyon büszke rád!
- Igen, azt hiszem – bólintott esetlenül a fiú. – Végre nem kell szégyenkeznie miattam.

- Ha te nem lennél, Voldemort még most is élne. Te végeztél a kígyójával, amiben a lelke egy részét elrejtette, tehát amíg az élt, addig ő is halhatatlan volt.
A lelke egy része egy kígyóban volt? Hát olyat is lehet? Ráadásul így halhatatlanná válhat az ember? Nem rossz üzlet! De valahogy nem állt össze a kép, nem értettem, hogyan lehetséges ilyesmi. Meg azt se teljesen, hogy miért akarhat valaki örökké élni. Én nem akarok; csupán még néhány évet szeretnék…

- Majdnem teljesen ugyanaz – hallottam egy hátborzongató, máskor pajkosan gonoszkás hangot a hátam mögül. Hóborc volt az. – Most arra gondolsz, hogy te nem örökké akarsz élni, csupán egy kicsit tovább. A cél mégis ugyanaz: az élet. Ha visszakapod az életed, eszedbe jut, hogy többet akarsz; még többet – így születik a halhatatlanság utáni hajsza. Az emberi élet drága és pótolhatatlan, ezért a gyengék az utolsó erejükkel is kapaszkodnak belé. Képesek bármire, hogy megtarthassák, még akkor is, ha saját önzőségükkel másokat sodornak veszélybe.

- Ez rám nem vonatkozik! – ellenkeztem. Azt tudtam, hogy engem nem hallanak, így nem zavartattam magam; ő pedig úgy beszélt, hogy csak én értsem. – Én nem... Csak vissza akarom kapni az életemet! Nem kellett volna meghalnom, Nick azt mondta.
- Persze, hogy nem. – Ravasz fény csillant a szemében. – De azoknak sem, akik nem kaptak egy második esélyt az élettől.

- Nem akarok örök életet – váltottam taktikát. – Nem sodrok veszélybe senkit!
- Biztos vagy ebben?
Nem vádaskodott, nem mondott semmi konkrétumot. Én mégis megvilágosodtam, megértettem, mire célzott ezzel. Ellyt én kevertem bele ebbe az ügybe, amivel neki egyáltalán nem volt kötelessége törődni, mégis megtette. Így ráadásul már vissza sem tud lépni, és ha nem sikerül teljesíteni a szeszélyes főnök parancsait, ő is majdnem olyan rosszul jár majd, mint én.

Tényleg csak ennyivel lennék különb Tudomkinél? Képes vagyok mások életébe beleszólni, sőt, a nekik rosszabb utat kijelölni csak azért, mert nekem úgy előnyös?
Hóborc már rég elsuhant mellőlem, hogy egy vízibombával dobja tarkón Ront, de én egyszerűen tényleg megsemmisültnek éreztem magam. Mintha valóban nem léteztem volna, csupán néhány keserű gondolat és fájó emlék alkotta volna a legtöbb szem számára láthatatlan valómat.

Üres fejjel lebegtem be egy csendes és sötét szobába, ahol első ránézésre nem volt senki. Hosszú ideig csak bámultam magam elé; azon nem is gondolkoztam el, hogy miért volt ez a szoba olyan elhagyatott. Végül ajtócsapódásra „ébredtem”, ez végre visszarántott a valóságba.
- Hát itt vagy! – csattant Elly ideges hangja, miután elzárta a bejáratot. – Megkaptuk az új feladatot, de sehol sem találtalak!

- Mi a feladat? Mi a határidő? – kérdeztem felélénkülve.
- Ez… HC22 nem normális! – fakadt ki méltatlankodva. – Lopd el!
- Mégis mit?
- A testedet, Fred! Ez azt akarja, hogy lopjam el a testedet és a következő utasításig ne adjam ki senkinek! – Az arcán elsőre bosszankodó kifejezést véltem felfedezni, ami aztán átváltozott aggodalmassá és értetlenné.

- Mégis minek kell a testem?! – Nem értettem a főnök logikáját. De úgy tűnt, hogy a társam sem, mert egy lemondó fintor után a szobában lévő paplanok és plédek után nyúlt. Felrántotta az egyiket, s legnagyobb döbbenetemre Remus Lupin holttestével találtam szemben magam. Elly arca megrándult, visszaterítette a leplet, de nem állt meg; sorra megvizsgált minden hullát.
- Megtaláltam! – jelentette ki végül. Láttam rajta, hogy vonakodik megérinteni a merev és élettelen tagokat. Nem hibáztattam érte, ha nem lett volna lehetetlen, engem is kirázott volna a hideg, pedig nekem ráadásul sokkal több közöm volt a saját testemhez, mint neki. Végül nagy levegőt vett és óvatosan kinyújtotta a karját, hogy megragadja a csuklómat.

- Állj! – csendült fel egy rosszalló hang valahol előttünk. Ismertem ezt a hangot, szellemlétem folyamán már többször is találkoztam vele olyan szituációban, amilyenben eddig még nem. Csak azt nem értettem, hogy tulajdonképpen mit csinált Ruby a hullaszobában. – Tudtam, hogy valami nem stimmel veled! Magadban beszélsz, ráadásul el akarod rabolni Fred testét? Mi folyik itt, Elena Leeds?

Eddig mindig szerettem benne, hogy éles szemével szinte mindent kiszúrt, ami nem volt rendben, most azonban nem tartottam előnyösnek eme tulajdonságát. Csak remélni tudtam, hogy még nem tért teljesen magához a tegnapi sokkjából. Ha ugyanis rendesen eszénél lenne, egész biztos rájönne a titokra. Azzal pedig még a végén elrontana valamit.
Valószínűleg Elly is egyetértett velem, mert egy elkeseredett mozdulattal leütötte kedvenc barátnőnket. Először fel sem fogtam, mi történt, de mielőtt az agyam az információk feldolgozásába belekezdhetett volna, lábdobogás ütötte meg a fülemet. Hiába, agyhalott is voltam…

Társam elkapta az éppen földre zuhanó lányt, előhúzta a pálcáját és mindennek a tetejében még az én testemmel együtt is sikerült dehoppanálnia. Így, mikor anya benyitott, nem talált mást, csak a rendetlen szobát és a testem hűlt helyét.
- Fred? Arthur, gyere gyorsan! – sikkantotta, én pedig reflexből hátrahőköltem. Tudtam, hogy nem engem látott meg, hanem a hiányomat, de akkor is úgy éreztem, mintha hozzám szólt volna. Fájó szívvel, de reménykedve kilebegtem a sötét szobából, hogy megkeressem a menekülőket.

Elly a padlást választotta búvóhelyül, s mire én megtaláltam, már sikeresen megkötözte a foglyát, míg a hullámtól tisztes távolságban maradt.
- Ennyire nem kell undorodni – jegyeztem meg, de mintha nem is hallott volna. – Egyébként őt miért hoztad magaddal?
- Ha otthagyom, magához tér és elárulja, hogy én voltam a tolvaj. Így viszont csak néhány ütés és minden rendben…

- Érd be a kábító átokkal! – pirítottam rá. Nem szerettem volna, hogy Ruby feje tele legyen púpokkal. Igazából már azért is bűntudatom volt, hogy még eggyel több embert rángattam bele a piszkos és önző ügyleteimbe.
Újra eszembe jutottak Hóborc szavai, az arcom pedig ismét elborult.
- Hé, mi bajod már megint? – hallottam Elly gúnyos szavait. – Most is bőgni fogsz? Hogy oda ne rohanjak! – Mikor nem válaszoltam, az arcáról leolvadt a gonosz vigyor, helyette egy sokkal szociálisabb kifejezés jelent meg rajta. – Na, ki vele!

- Sajnálom – sóhajtottam fel, majd értetlenkedését látva folytattam. – Belerángattalak ebbe a bizonytalan helyzetbe, arra pedig nem is gondoltam, hogy ezzel beleszólok az életedbe. Önző vagyok, nem törődtem vele, hogy te mit akarsz. Nem is fogtam fel, hogy neked mennyire rossz üzlet volt az, hogy a társam lettél. Nem nyersz vele semmit, de ha nem sikerül teljesítenünk a feladatokat, akkor talán még rosszabbul jársz, mint én. Nem kellett volna segítened, senki nem kötelezett rá…

- Elég ebből a depressziós szövegből! – szakított félbe felemelt hanggal. – Mégis minek nézel te engem? Ha nem is voltunk jóban, sőt, ha utáltuk is egymást, akkor sem mehettem el melletted anélkül, hogy segítek! Tudom, milyen érzés az, amikor elveszíted a testvéredet, tudom, milyen érzés az, amikor úgy érzed, egyedül maradtál. Láttam a testvéred arcán ugyanazt a fájdalmat, amit egyszer én már átéltem.

Eddig nem mertem a szemébe nézni, de végül nem bírtam megállni, hogy fel ne pillantsak. Egészen más volt, mint amilyennek régen láttam. Gyerekkoromban csak a hárpiát és a gonoszt láttam benne, de most egy új oldalát mutatta meg. Elszánt és határozott volt, valamiért azt az érzést keltette bennem, hogy belül jó ember.
- Azok után, hogy a családomat elveszítettem, tudom, mennyit ér egy emberi élet, legyen az akárkié. Nem miattad döntöttem úgy, segítek. Inkább a családodat sajnáltam meg, George-ot… és talán egy kicsit még őt is – bökött az ájult lány felé.

- Nem értelek – csóváltam meg a fejem. – Épeszű ember nem tenne meg ennyit… talán még a barátjáért sem, az ellenségéért pedig pláne!
- Látod, ez a baj az emberekkel… Hiányzik belőlük az önfeláldozás és a jó szándék. Szerinted hol tartana a világ, ha mindenki olyan lenne, mint a bibliai szamaritánus? Nem itt, ebben biztos vagyok!

Bólintottam, de nem tudtam mit mondani. Nem vártam tőle ilyen mély gondolatokat. A csata előtt szentül hittem, hogy a három grácia összes tagja romlott és buta. Erre kiderült, hogy óriási tévedésben éltem. Ezek után elhatároztam, hogy ha egyszer visszaszerzem az életemet, akkor adok egy esélyt Pollyéknak is.
- Meddig kell itt maradnunk? – kérdeztem végül.
- Amíg nem jön az utolsó parancs – kapta elő a pergament, ami még mindig üres volt. – Pedig nem ártana már befejezni; fél négy van. Kevesebb, mint három és fél óra van még hátra…