Ruby:

Egyre jobban aggódtunk mindketten. Már csupán alig egy óránk volt hátra a határidő leteltéig, az utolsó feladatot viszont még mindig nem kaptunk meg. Ráadásul Rubyban is erősen élt az ösztön, ami minduntalan segített neki felébredni a kábító átok okozta álomból.
- Hadd üssem le! – nézett rám könyörgő szemekkel Elly, mikor látta, hogy a lány ismét magához készült térni.

- Szó sem lehet róla! – ellenkeztem. Erre ő megbántott fejjel fordult foglya felé, hogy egy újabb pálcaintéssel még mélyebb álomba taszítsa. Úgy pislogott rám, mintha a cukorkáját vettem volna el tőle, de valahogy nem tudott meghatni.
Elvégre miféle ártatlan kisgyerek az, akinek az a szórakozása, hogy másokat püföljön? A válasz egyszerű: Elena Leeds.

Óvatosan kilebegtem a helyiségből, hogy ellenőrizzem a terepet. A családtagok és a vendégek ugyanis még mindig az én ellopott holttestemet keresték. Nem is csodáltam, tekintve, hogy normális esetben én sem maradtam volna ki olyan mókából, mint amilyen a Keresd a hullát! játék. De mivel nem voltam abban a helyzetben, hogy önfeledten kutassam mások tetemét, rám hárult az őrség.

Egyszer Ron feljött ide is körbenézni, de mivel még idejében riasztottam a társamat, volt ideje dehoppanálni. Azóta egyedül Hóborc háborgatott minket, ő viszont nem adta jelét annak, hogy be akar árulni valakinek is. Miért is tenné? Hiszen élvezte a fejetlenséget, ami körülötte volt!

- Ezt nem hiszem el! – dohogott a sarokban kuporgó lány. – Mégis miért nem küldi már a feladatot? Lehet, hogy elküldte, csak mi nem kaptuk meg…
- Nem hiszem – fáztam meg légnemű fejemet. – Sokkal valószínűbb, hogy csak ki akar tolni velünk, és az utolsó pillanatban adja meg, mit kell tennünk.
- Ha én egyszer megtudom, hogy ki ez a szadista állat, akkor kibelezem, megfojtom, múmiakészítőket megszégyenítő műveleteket hajtok végre a belső szervein, kite…

- Elég! Felfordul a gyomrom tőled…
- Te… - pislogott rám kíváncsian. Valamiért nagyon rossz érzésem támadt a tekintetétől. Nem szerettem volna megtudni, hogy mit akar, bár ez csak hiú ábránd volt. – A szerinted a szellemek tudnak hányni?
Pontosan ezért nem akartam, hogy beavasson elvetemült gondolataiba. Valamiért azt a benyomást keltette, mint aki a feladatsor végére meghibbant. De az is lehet, hogy én hagytam a humorérzékemet abban a holttestben, amiért nem vagyok kíváncsi erre az érdekfeszítő dologra.

- De most komolyan! – erősködött. – Szerinted milyen dolgokat képes megcsinálni egy szellem?
- Fogalmam sincs.
- Te…

Megint rossz előérzetem támadt. Kezdtem tartani tőle, de mielőtt bővebben kifejthette volna legújabb elméletét vagy épp kérdését, felszisszent. Először nem értettem, mi történt, de amikor jobban megnéztem, észrevettem, hogy egy igen csúnya harapásnyomot szerzett a bal csuklójára.
- Hülye liba…!

- Vagy te! – morogta Elly pálcájával a szájában Ruby. Mivel meg volt kötözve, gondolom máshogy nem tudta elhalászni a varázseszközt gazdája elől. – Mégis kihez beszélsz? Ne tagadd le, hallottalak!
- Semmi közöd hozzá!

Társam megpróbálta visszaszerezni fegyverét, de barátnőm még mindig olyan szerencsés volt, mint amilyennek megismertem – ergo sikeresen elugrott a támadás elől.
Én csak azért fohászkodtam magamban, hogy senkinek ne tűnjön fel a zaj, amit előidéztek.
Elly végül megelégelte az udvariaskodást és felemelt egy tégladarabot, majd nem túl nagy erővel, de határozottan ellenfele fejéhez vágta. A lány persze azonnal össze is esett, fejéből pedig lassan szivárgott a vörös vér.

- Elena Leeds, nem megmondtam, hogy…?! – kezdtem volna, de erélyesen közbeszólt.
- Fred Weasley, te kussolsz!
- Fred? – suttogta kótyagosan a még mindig eszméletén lévő Ruby. – Mi… folyik itt…?
Ezután persze már nem tudott ismét megszólalni, helyette öntudatlan állapotba zuhant, így társamnak volt lehetősége jobban szemügyre venni a sérülést, amit okozott.

Állta a felé küldött megrovó pillantásomat, sőt, egy cseppnyi megbánást sem láttam a szemében. Egy percre ismét visszatért belém a gyűlölet, amit eddig szinte folyamatosan éreztem iránta, de ez hamar elpárolgott.
Megértettem őt, hiszen az ember nem szokta sajnálni mindenkori ellenségét, ha azt szenvedni látja. Nem várhattam el tőle, hogy megszeresse azokat, akiket én szerettem.

- Hülye liba – jelentette ki végül diadalmasan, miután ügyes varázslatok segítségével meggyógyította az általa szerzett sebet. – Ha nem lennél itt, esküszöm, hogy kinyírtam volna!
- Miért utálod ennyire? – szaladt ki a számon.
Egy pillanatra megtorpant, majd megrázta a fejét és megvonta a vállát.

- Vannak emberek, akiket egyszerűen nem tudsz elfogadni. Fogalmad sincs, hogy mi bajod van velük, nem is emlékszel, hogy mikor és mit vétett ellened elsőnek. De amióta az eszedet tudod, ki nem állhatod.
- Ő is ilyen?
- Igen.
- De… - Zavartan elmosolyodtam. – Ne haragudj, de nem értem, mi kivetnivalót találsz benne. Jó, pontosítok! – intettem le, mikor láttam, hogy közbevágni készül. – Rengeteg hibája és furcsasága van neki is, mint minden embernek. De szerintem egyik sem olyan, amiért ennyire rászolgál a megvetésedre.

- Érdekes. Arra még nem gondoltál, hogy őt is megkérdezd ugyanerről?
Ekkor elállt volna a lélegzetem – de persze ez nem történhetett meg, mivel egyébként sem vettem már levegőt egy ideje. Eszembe se jutott, hogy az alélt lány ugyanúgy ellenségesen viselkedett Ellyvel, mint ő vele. Csak akkor tűnt fel, mennyire elnéző is vagyok vele szemben, mikor ez a kérdés eljutott a tudatomig. De aztán megtaláltam magamban a megfelelő választ és megoldást egyaránt.

- Amikor lett volna lehetőségem megkérdezni tőle, még én is legalább annyira utáltalak, mint te őt és viszont.
- Nocsak… Mit jelentsen ez a múlt idő?
- Hát csak azt, hogy… - kezdtem, de ekkor leintett, s rekordsebességgel kapta elő a pergament. Azon a jól megszokott, fekete sorok kezdtek megjelenni.

Ötödik feladat:
Fred Weasley, elérkezett az utolsó feladata. Igazából ez a finálé, amivel köteles elvarrni a szálakat és látványos befejezést produkálni. Tehát az apró kiegészítések:
- Oldozza el és vigye le a földszintre a foglyát!
- Vigye le a holttestét az emberek közé és lebegtesse a helyiség közepén!
A feladat maga pedig az, hogy mindenki előtt szerezzen egy igazi csókot, természetesen a fizikai valójára!
A feladatot 20:00-ig teljesíteni kell, különben ön, Fred Weasley, elbukik.
További szép estét és sok sikert kíván: HC22

Elly keze megremegett, ahogy végigolvasta a szöveget, majd elejtette a pergament. Az arca hófehérre sápadt, én pedig azt hittem, komolyan elájul – de ha ő nem is, én egész biztosan.
Vettettünk egy-egy bizonytalan pillantást a padlás másik felére, ahol merev tetemem pihent, és a szemem sarkából láttam, hogy a lányt kirázta a hideg.

- Mégis… hogy képzeli, hogy találunk valakit, aki képes lesmárolni egy… hullát? – nyögte elkeseredetten s egyben csalódottan. Akármilyen optimista világnézettel áldott is meg a sors, ezzel egyet kellett értenem.
- Talán… - kezdtem bele, de fogalmam sem volt, hogyan kellene folytatnom a mondatot. Egyetlen személyről sem tudtam elképzelni, hogy képes volna ekkora őrültségre csak úgy, anélkül, hogy tudnák, miért van rá szükség. Sőt, még akkor sem jutott olyan ember az eszembe, aki az életemért cserébe megtette volna.

- Basszus…! – pattant fel Elly. – Nyolc percünk van!
Felkapta Rubyt és pálcájával lebegtetni kezdte a holttestet, majd kevésbé határozott lépésekkel elindult lefelé a lépcsőn. Nem kérdeztem semmit, csak engedelmesen lebegtem utána. A földszintre érve lerakta az ájult lányt, aztán egy nagy sóhajjal benyitott az emberekkel teli nappaliba.

Láttam az ismerős arcokon a döbbenetet, amikor megpillantották a volt mardekárost, ahogyan az én testemet maga után lebegtetve megjelent. Többen összesúgtak, mások pedig méltatlankodtak, egyesek viszont csak érdeklődve és értetlenül vizsgálgatták a párost.
Már csak öt percünk volt.
- Elly, mit jelentsen ez? – suttogta elhűlve George, aki szemmel láthatóan teljesen összezavarodott.

- Miért, minek látszik? – kérdezett vissza ő.
- Te loptad el Fredet? – Ikertestvérem hitetlenkedve lépett közelebb hozzánk, bár engem nem láthatott. Minden jel szerint beleegyezett a kérdéscsatába.
- És ha igen?
- Miért?
- Számít ez valamit? – nézett kihívóan körbe Elly. Annyi furcsálló pillantást kapott, hogy az már nekem fájt. Főleg, hogy tudtam, mindezt miattam, értem tette.

Három és fél percünk volt már csak, de ez már nem osztott, nem szorzott – mindketten tudtuk, hogy ezt a feladatot nem tudjuk teljesíteni. Szép lassan minden szem felénk fordult, s persze örömeink tetézésére még Hóborc is belibegett mellénk.
- Én a helyedben igyekeznék azzal a hullagyalázással! – vigyorgott kajánul. Először nem értettem, mire gondolt, de utána láttam, hogy Elly kelletlenül bólint.
Hihetetlenül rossz előérzetem támadt – megint. Ráadásul már csak kicsivel kevesebb, mint három perc volt nyolcig. Az idő megállás nélkül haladt előre, minden egyes pillanattal távolabb éreztem magam az élettől és mindentől, amit szerettem.

Azt kívántam, bárcsak már vége lenne, hogy ne kelljen többet ezt a kínzó fájdalmat éreznem az egész lelkemben. Bármi jobb lett volna, mint a reménytelenséggel teli várakozás. Mint amikor az ember látja, hogy meg fog történni a baj, tudja, hogy nem kerülheti ki, de még van ideje szenvedni a félelemtől.
Féltem, pedig tudtam, hogy teljesen fölösleges, hiszen már eldőlt a sorsom.

Emberi létemből hátramaradt szokásként beleharaptam a szám szélébe és próbáltam lehiggadni. Szerettem volna, ha legalább még egyszer láthatnak a szeretteim. Csak egyetlen pillanatra, hogy tudják, mi történt velem. A kezem is ökölbe szorult, társaméval együtt.
Tompa puffanás hallatszott a lépcsőfeljáró felől, így néhányan abba az irányba néztek.
Már csak egy percünk és ötven másodpercünk volt hátra.

Ekkor Elly szorosan behunyta a szemét és remegő tagokkal, de határozottan lehajolt. Az arca vészesen közeledett az enyémhez – az igazihoz – s mielőtt bárki bármit tehetett volna, megcsókolt. Úgy éreztem magam, mint ahogy azok érezhették magukat, akiket a baziliszkusz pillantása kővé dermesztett.
Először nem akartam hinni a szememnek, aztán próbáltam feldolgozni, hogy az elméletileg legnagyobb ellenségem mennyi mindenre képes volt értem.

A lány felegyenesedett és egyik kezét a szája elé kapva várta a csodát – legalább annyira, mint én. De legnagyobb rémületünkre nem történt semmi. Én továbbra is szellem maradtam, az emberek felháborodtak a hullagyalázáson, Hóborc örömében szaltózott…
- Nem sikerült? – nyögte remegő hangon a társam, s amikor jobban szemügyre vettem az arcát, láttam, hogy kicsordultak a könnyei.

Nem volt ideje mást mondani, ugyanis ekkor az emberek alkotta körön átverekedve magát, Ruby lépett elé. Az arca fehér volt, de a szemében valami különleges fény csillant. Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy Ellyre veti magát és megtépi.
- Elena Leeds – préselte ki a szavakat a fogain keresztül. – Most már tényleg mondd el, mi folyik itt!