Ruby:

- Elena Leeds – préselte ki a szavakat a fogain keresztül. – Most már tényleg mondd el, mi folyik itt!

Egy pillanatra azt hittem, hogy társam valóban beavatja őt a titkunkba, hiszen már úgyis minden veszni látszott. Csak harmincnégy másodperc volt hátra…
Ruby egy szempillantás alatt ott termett a szoba közepén, szemben ellenségével. Mindkettejük szeme szikrázott, de valamiért nem éreztem a szokásos gyűlölködést közöttük.

Remegett a kezük és a szájuk széle is meg-megrándult, de hosszú óráknak tűnő pillanatokig egyikük sem tett semmilyen mozdulatot. Olyan volt, mintha valaki egy időzített bombát vagy ébresztőórát ültetett volna belém – éreztem az idő múlását: tizenhét másodpercünk volt még hátra.
- Mindjárt letelik az időd, Fred Vííízli! – hahotázott hangosan Hóborc, azzal nem is törődve, hogy mindenki hallotta a szavait.

Többen értetlen pillantást váltottak a mellettük állóval, senki nem értette, hogy miről beszélt a kísértet. A tekintetem ekkor találkozott George-éval, és láttam, hogy valamiféle felismerés hasított belé. Arra ugyan nem jöhetett rá, hogy itt vagyok és vissza akarok térni; de tudtam, hogy érezte: a dolgok miattam történtek. Tett felénk egy tétova lépést, többet azonban nem, ugyanis a bizonytalanság és kétség megállította.

- Már csak tíz másodperc – suttogtam lemondón. Ennyi idő még arra sem lett volna elég, hogy búcsút mondjak a szeretteimnek, megmenekülni már pláne lehetetlen volt.
- Már csak hét! – bukfencezett az örömmel teli szellem, mire Elly felkapta a fejét. Hirtelen határozottá és céltudatossá vált, s megragadta az őt faggató karját.

Egyetlen erőteljes mozdulattal maga elé rántotta, belemarkolt a kócos, fekete tincsekbe és közvetlenül a holttestem fölé nyomta a lány arcát.
- Négy! – rikkantotta Hóborc. Szemmel láthatóan nagyon élvezte a feszült helyzetemet, valamint azt, hogy szinte senki nem értette, mi folyik itt.
- Csókold meg! – morogta társam határozottan, mire Ruby összeszorította a szemét és még jobban remegni kezdett.

Mindenki döbbenten meredt Ellyre, de ő nem törődött semmi mással, csak egyre közelebb nyomta hozzám zaklatott ellenségét.
George közelebb verekedte magát a lányokhoz, de még mielőtt bárki bármit tehetett volna, megszólalt az állóóra harangja. Nyolc óra volt kereken.
- Elkéstünk! – nyögtem fel elkeseredetten, de ha mások érzékeltek is volna, nem hallhatták a hangomat a hangos órajelzéstől.

Lehajtottam a fejem, de szinte azonnal fel is kaptam. Valami nem volt rendjén velem, hirtelen mindent sokkal élesebben láttam és hangosabban hallottam. Egyszerre rengeteg kép és zaj furakodott az elmémbe, ettől pedig úgy éreztem, hogy menten szétrobban a fejem.
Olyan volt, mintha szédültem volna, sőt, még az egyensúlyomat is elveszítettem, pedig nem hittem volna, hogy ez lehetséges lebegés közben.

Egyszer hallottam, hogy a muglik valamiféle szívó eszközzel takarítják fel a padlóikat és szőnyegeiket. Eddig nem tudtam elképzelni ezt a szerkezetet, de ebben a pillanatban úgy tűnt, mintha valami magába akart volna szipolyozni.
- Mi folyik itt? – kérdeztem értetlenkedve, de a szememet nem tudtam kinyitni, túl erős volt az a sok külső erő, ami rám hatott.
Hallottam Elly szitkozódását valahonnan nagyon messziről, a többiek susogását még távolabbról, de minden kezdett összemosódni.

Ekkor egy kárörvendő kacaj ütötte meg a fülemet. Nagyon ismerős volt a hangja, de akárhogy próbáltam, nem tudtam azonosítani. Minden annyira összevissza volt, mint amikor kiskoromban lázasan próbáltam elaludni. Ez a nevetés viszont mintha egyre közeledett volna, lassan már attól féltem, hogy megsüketülök, ha még egy picit hangosabb lesz.
- Hogy tetszett az utolsó feladat, Fred Weasley?

Felforrt bennem a harag. Ez a testetlen valami, a kacagó valaki ő volt. HC22, a személy, aki rajtunk élte ki a szadista hajlamait. Még most is az én életemet akarta megkeseríteni, még most is csak őt tudtam érzékelni. Egyre csak a gonosz nevetése csengett a fülemben, igaz, hogy fokozatosan az is távolodni kezdett. Végül csönd lett.
Nem hallottam már senkit és semmit, még a háttérzaj is megszűnt. Hirtelen elült az eddig engem szipolyozó valami is, én pedig tehetetlenül lebegtem a nagy, sötét semmiben.

Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem. Ez volna talán az örökkévalóság? Mégsem Ellyt kell követnem örökidőkig, hanem ide száműztek? Így legalább ő megúszta, lehet normális élete, nem kell mindig egy megkeseredett kísértetet tolerálnia. Azt azonban el sem tudtam képzelni, hogy velem mi fog történni később. Talán soha nem lesz vége ennek a semminek? Lehet, hogy ezt rótta rám büntetésül a sors, amiért nem nyugodtam bele a szellemlétbe.

Elvégre ha annyiban hagytam volna a dolgot, mostantól már mindenki láthatott volna, beszélhettem volna a szeretteimmel… Ideköltözhettem volna, a többiekkel élhettem volna. De ez nekem egészen eddig eszembe se jutott. Csak élni akartam, semmi mást, de a természet törvényeit még mágiával sem lehet kijátszani. Akár varázsló, akár mugli, de az ember mindig halandó marad – számunkra nincsen boldog vég.

Sorra felvillantak előttem azok a képek, amelyeket a legemlékezetesebbnek tartottam az életemből. Láttam George-ot és magamat, amikor alig öt évesen átszaladtunk anyáék szobájába egy éjszaka. Hatalmas vihar tombolt odakint, mi pedig nagyon féltünk a villámoktól, amik egyre-másra cikáztak az egyébként sötét égen. A biztonságos szülői ágy paplanja alól azonban teljesen más érzést keltett bennünk a jelenség. Elbűvöltek azok a kecses égi tünemények, melyek annak ellenére, hogy gyönyörűek voltak, közelről ugyanakkor igencsak veszélyesek is lehettek.

Előttem volt az a jelenet is, amikor mi, a Weasley gyerekek testületileg verekedést tartottunk az udvaron. Bill kapta a legtöbb ütést, mert megpróbált véget vetni a harcnak. Percy talán akkor volt utoljára legény a talpán, ugyanis sikerült kivernie egy fogamat. Még az volt a szerencsém, hogy egy olyat célzott meg, ami már egyébként is mozgott…
George nem tudta megállni, hogy a rend kedvéért ő is ki ne veresse az övét, ezért megpróbálta felhergelni Charlie-t. De mivel bátyánk már akkor is birkatürelmű volt, kénytelen volt saját magán segíteni. Ron és Ginny roppantul élvezték a műsort, anya pedig még hetekig szörnyülködött miatta.

Lélekben újra átéltem azokat a kalandos játékokat, amiket Lee-vel, Angelinával és Kellyvel játszottunk az óvoda udvarán. Annyira valóságosnak tűntek a lányok vitái arról, hogy ki legyen a királylány, ki pedig a gonosz, bibircsókos banya. A végén George kitalálta, hogy legyenek a hercegnők is ikrek, mint mi, a lovagok.
Ezen persze Lee sértődött meg, mert szerinte ilyen szereposztással neki nem maradt volna senki. Mi akkor csak kinevettük, de utólag belegondolva igenis volt valami abban, amit mondott.

Aztán felvillant egy zöld szempár, és közben úgy tűnt, mintha villámlott volna. A következő emlék, ami felrémlett bennem, a Minisztériumból való volt. Akkor jártunk ott először, apának be kellett vinnie a gyerekeit mutatóba. Aznap találkoztunk először Rubyval.
Az örömtől csillogó szeme és jóízű kacaja valamiért fájdalommal töltött el. Amióta meghaltam, nem hogy örülni, de még csak mosolyogni sem láttam. Hiányzott a mindig életvidám és vagány lány, aki valójában volt. Abban a pillanatban csak azt tudtam remélni, hogy hamar elfelejti majd ezt az egész háborút, hogy boldog lehessen.

Nem elmélkedhettem tovább őrajta, mert megjelentek helyette a gráciák szép sorjában. Mindegyikük arcán először gonosz és fölényes vigyor ült, de ahogyan a fotójukat figyeltem, az arcvonásaik lassan kisimultak és barátságosabbak lettek. Talán ez azt jelentette, hogy ők is megértek egyszer arra, hogy a jó oldalon harcoljanak.
Az utolsó Elly volt – az a lány, akiről a véleményem talán a legtöbbet változott egész életem során. Még akkor is, ha az egész eset halálom után történt.

Végre megismertem egy olyan oldaláról, amilyenről eddig még nem. Azelőtt csak a rosszat láttam meg benne, de a megszámlálhatatlan hiba és rossztulajdonság mellé már feljegyezhettem az erényeit is. Már csak ezért megérte küzdeni; legalább eggyel több embert tudtam helyesen megítélni.
De akármennyire szerettem volna belenyugodni a sorsomba, nem sikerült megbékélnem. Fájt minden porcikám, ha arra gondoltam, hogy nem látom többet azokat, akik fontosak voltak nekem.

Újra George képét pillantottam meg magam előtt, de egyre halványabb és halványabb lett. Végül végleg sötétség borult rám, egyedül maradtam a gondolataimmal. Ez maga volt a tömény semmi, mégis az egész világmindenséget jelentette. Mert valójában a világot nem lehet megkülönböztetni a nagy, sötét semmitől.

Ekkor hirtelen újra hallottam a hangokat, ráadásul ezúttal sokkal élesebben és közelebbről. Nem tudtam ugyan kivenni értelmes mondatokat, de a szavak is összefolytak, csupán annyit sikerült megállapítanom, hogy visszatértem a nappalinkba.
Még mindig lebegtem, de valamiért úgy éreztem, mintha a sötétség eltűnt volna, s helyette hatalmas fényár vett volna körül.
Ebben a pillanatban eszméltem rá, hogy légszomjam van.

Nem bírtam tovább, kinyitottam a szememet, de amit láttam, egészen más volt, mint amire vártam. Ugyanis az első, amivel szembe találtam magam, nem más volt, mint Ruby arca, s ekkor döbbentem rá arra is, hogy lényegileg az ajkaink összeértek. Amikor észrevett engem, rémülten hőkölt hátra, s elveszítve az egyensúlyát a földre huppant. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen alig néhány másodpercet töltöttem a sötétben, még akkor is, ha jóval többnek tűnt.
Körbenéztem és láttam minden arcon a meglepetést, a hitetlenkedést, valamint egyen a feltétel nélküli örömöt és egy határtalan vigyort.

- Fred! Tudtam én, hogy téged nem lehet kinyírni! – kiáltott fel George vidáman, majd félrelökte Harryt, hogy mellém léphessen. A szívem hevesen kezdett verni, amikor éreztem magamon ikertestvérem ölelését, a szemem pedig könnybe lábadt.
Hihetetlenül boldog voltam, amiért teljesülhetett az én látszólag önző célom, ami valójában másoknak is örömöt szerzett.

- Csak összehoztuk, Weasley – kacsintott rám egy apró vigyorral az arcán Elly. Én bólintottam, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Szerettem volna megköszönni neki, hogy annyit segített, de nem tudtam szavakba önteni a hálámat.
A körülöttünk állók kezdtek magukhoz térni, és ki-ki a maga módján reagálta le a dolgot. Percy például leborult a padlóra és megszállott módjára elkezdett hálálkodni a Teremtőnek. Magamban én is elmondtam egy köszönő imát, mert tudtam, hogy habár a feladatok HC22-től jöttek, de a Nagy Főnök nélkül felesleges lett volna minden.

Annak ellenére, hogy annyi családtagom volt, az, aki a legjobban örült, nem a Weasley nevet viselte. Hóborc megállíthatatlan hahotába kezdett, mi pedig egyáltalán nem értettük, hogy miért.
- Ennyi plusz meló fölöslegesen! Én behalok! – kacagta a képzeletbeli könnyeit törölgetve. – Tényleg megcsinálták, ez nagyon jó!
- Miről beszélsz? – tudakolta Elly.

- Csak arról, hogy feleslegesen megcsináltatok öt feladatot! – vihogta a szellem, mire bennem kezdett összeállni valamiféle gyanú. Már éppen kérdezni akartam tőle valamit, amikor ismét megszólalt, ideiglenesen leküzdve a nevethetnékjét. – Úgy bizony, Fred Weasley! Én vagyok HC22!
- MICSODA?! – kiáltottunk fel mindketten Ellyvel. Annyira megakasztott minket az információ, hogy a lány elfelejtette fenntartani a lebegtető bűbájt, amivel eddig engem a föld felett tartott. Természetesen én ennek következtében elegánsan leültem…

- És hogy érted azt, hogy feleslegesen?!
- Igazából csak áldásomat kellett volna adnom a visszatérésedre – röhögött idétlenül, mire az agyamat elöntötte a vörös köd. Ezek szerint a nagy büdös semmiért strapáltuk magunkat?!
Elég lett volna megkérnünk ezt a szadista szellemet, hogy engedjen visszatérni a testembe, ehelyett mi keményen dolgoztunk.
Az emberek persze semmit nem értettek a kis közjátékból, csupán sejthették, hogy valami roppant irritáló történhetett.

- Miért nem mondtad ezt nekünk?!
- Az nem lett volna szórakoztató – vonta meg a vállát drámaian a kísértet, aztán egy elegáns bukfencet vetve felemelkedett egy kissé. – Eredetileg nem terveztem, hogy segítek. De olyan szerencsétlenek voltatok, hogy minden egyes kapaszkodóért utánanyúltatok, hogy meggondoltam magam.

- Én komolyan ki foglak nyírni! – kiabált rá Elly magából kikelve.
- Azzal már elkéstél. Különben is, ne mondjátok, hogy nem volt nagyszerű az előadás! – nézett végig a döbbent közönségen. – Páholyból nézhettük végig, hogy két ártatlan lányka hullagyalázást követ el két percen belül….

- Ha nem kotródsz innen most azonnal, akkor saját kezűleg legyezlek el! – találta meg a hangját immár Ruby is. A dolognak ezt a részét már ő is megértette, tehát minden további nélkül érezhette saját ügyének Hóborcot.
Óvatosan vetettem rá egy pillantást, és elégedetten nyugtáztam, hogy a szemébe visszatért az a csillogás, amitől olyan elevennek láttam mindig.

Érdekes módon a rakoncátlan szellem szót fogadott, s búcsút intett nekünk. Fogalmam sem volt, hogy hová ment – elvégre már nem volt kötelessége a Roxfortban maradni.
Még hosszú percekig nem szólalt meg senki a távozása után, de nekem valamiért kivételesen jól esett a csend. Mindenki engem bámult, így kezdett egyre kellemetlenebb lenni ez az egész szituáció.

- Öhm… Most mondhatom, hogy haláli a hangulat? – kérdeztem bizonytalanul, mire anya elém lépett, végigmért, aztán adott egy pofont.
- Te még ilyenkor se tudsz leállni a morbid vicceiddel?! – kérdezte elcsukló hangon, majd magához ölelt. Tartottam tőle, hogy ha nem enged el záros határidőn belül, akkor ő maga küld ismét a másvilágra, de nem szóltam semmit. A fullasztó szorítás ellenére is nagyon jól esett, hogy éreztem azt a végtelen nagy szeretetet, amit ő árasztott.

Elly közben röviden vázolta a szituációt a többieknek – gondosan ügyelve arra, hogy egy cseppet se tegye magát szimpatikussá az emberek szemében. A részletekre nem tért ki, egyedül az utolsó feladatnál fejtette ki, hogy pontosan mi volt a feladat, saját bevallása szerint azt is csak azért, hogy tisztázza magát.
- Egyébként meg eszem ágában se lett volna hozzáérni egy ilyenhez – emelte fel a fejét fölényesen. Összeakadt a pillantásunk, és én láttam a beképzelt felület mögött azt a diadalittas mosolyt, amit megpróbált leplezni.

- Elena Leeds, soha nem bocsátom meg neked, hogy erre kényszerítesz! – jelentette ki Ruby váratlanul. Szinte kivétel nélkül minden szem őrá szegeződött, de egyáltalán nem zavartatta magát. Könnyes arccal hátrált egy lépést, majd még egyet és egy újabbat. Végül remegő hangon szólalt meg ismét. – Köszönöm…
Nem mondott se többet, se kevesebbet, csak ennyit – aztán kiszaladt a hátsó ajtón át az udvarra.

Szerettem volna utánamenni, de ekkor Elly elvigyorodott, s elegáns léptekkel távozni készült – méghozzá éppen az ellenkező irányban. Vettem hát egy nagy levegőt és utána eredtem. El akartam neki mondani, hogy mennyire hálás vagyok azért, amit tett. Vagy legalábbis valami köszönetfélét mindenképpen szerettem volna mondani.
George-dzsal a nyomomban kitártam a bejárati ajtót, de amikor megpillantottam a kinti világ éjjeli sötétjét, megtorpantam.

- Elment – közölte velem ikertestvérem. – Micsoda illetlen egy vendég!
- Már nem azért, de én se lennék hálás, ha a hanyag házigazda egy kupac dobozon kínálna fekhelyet… - vigyorodtam el. Akkor megértettem, hogy miért ment el olyan hirtelen. Nem akarta, hogy megköszönjem neki a segítséget. Túl büszke volt ő ahhoz, hogy hivatalosan is elfogadja egy Weasley háláját.

- Szerintem elég nagy sokk volt Ellynek ez így is – szólalt meg végül George.
- Mire gondolsz?
- Ruby megköszönte helyetted is – kacsintott rám, nekem pedig akaratlanul is szélesebbre húzódott a vigyor az arcomon. A testvéremnek igaza volt; Elena Leeds számára nem is lehetett volna megalázóbb az este: kénytelen volt megcsókolni egy vérárulót, ráadásul a legnagyobb ellensége is megalázkodott előtte.

- Te, van egy ötletem a boltba – jelentettem ki, miközben elmélyülten tanulmányoztam a csillagokat.
- Na?
- Mit szólnál egy társasjátékhoz Keresd a hullát! címmel? A lényeg az lenne, hogy a te figurád találja meg és vigye haza először az elrabolt tetemet.
- A vesztes pedig…
- …a következő kör hullája!

Az élet szép, nem csodálom, hogy az emberek annyira ragaszkodnak hozzá. Csak az nem fér a fejembe, hogy Tudomki miért félt annyira a haláltól, ha nem volt senkije, akiért érdemes volt élni. Mert az élet csak annyival jobb a halálnál, hogy itt vannak a szeretteink…