Ruby:

Mrs Weasley azt sem tudta, hova kapjon, annyi dolga volt. Nem volt elég, hogy aznapra vacsorát kellett készítenie, még a közelgő karácsonyi menüre is időt kellett szakítania. A tetejében pedig ott voltak még a gyerekei is, akik egyáltalán nem voltak tekintettel arra, hogy milyen elfoglalt.
Ron állandóan azzal nyaggatta, hogy Freddel és George-dzsal együtt ő is vissza akar majd menni a Roxfortba, mivel odahaza roppant mód unatkozott. Ginny hisztizett, amiért Percy rajta töltötte ki a mérgét, mert az ikrek nem hagyták őt békén…
 Charlie a Roxfortban maradt, Bill pedig eldöntötte, hogy ebben az évben nem szándékozik otthon tölteni a karácsonyt.

Az Odúban állt a bál, mindenki mindenkinek az idegeire ment. Mr Weasley pedig mindennek ellenére – december huszonharmadikán este – is dolgozni kényszerült.
Mrs Weasley biztos volt benne, hogy ha másnap is folyamatosan rendet kell majd tennie gyerekei között, akkor képtelen lesz elkészíteni a karácsonyi vacsorát. Csodálta, hogy a mugli háziasszonyok hogyan boldogultak varázslat nélkül, mikor ő még azzal is csak kínkeservesen volt képes ellátni a teendőit.

- Anyaaa – sietett be ismét a konyhába Ginny. – Fred és George pókokkal ijesztgetik Ront, ő meg meghúzta a hajaaaam! Percy meg kiabált velünk, mert Ron sikítozott…
- Küldd ide hozzám az ikreket – sóhajtott fel az asszony fáradtan. Azt kívánta, bárcsak hazaérne már a férje, aki bár hatni még nála is kevésbé tudott rakoncátlan fiaikra, de legalább lefoglalta volna őket.

Beletelt jó öt percbe, mire a két fiú előkerült. Természetesen mindkettőjük arcán kaján vigyor ült, ezen kívül gyanús volt Fred mocorgó zsebe is.
- Nem lehetne, hogy csak pár napig megpróbáltok viselkedni? – kérdezte Mrs Weasley szinte könyörögve. – Holnap már Szent Este, én pedig sehol nem tartok a süteményekkel és a vacsorával. De ha állandóan titeket kell fegyelmeznem, akkor nem is fogok haladni…

- Akkor ne fegyelmezz! – javasolta az egyetlen logikus megoldást Fred. Közben megpróbálta a zsebében tartani az óriási pókot, amivel öccsét ijesztgették.
- Fiúk, ez nem állapot – rázta a fejét a boszorkány. – Hazajöttök a szünetre, de ahelyett, hogy ti is pihennétek, mint mindenki, mást se csináltok, csak galibát! Percy nem tud tőletek tanulni és olvasni, a kicsiket pedig nyúzzátok.

- Mi csak játszunk velük – javította ki anyját George. – Unatkoznak szegények.
- És hiányoztunk is nekik. Azt mondták, minden megváltozott, amint újra betettük a lábunkat a házba.
Mrs Weasleynek volt egy olyan sejtése, hogy ezt két legfiatalabb gyereke nem kimondottan pozitív értelemben érette ezeket a szavakat. Ron és Ginny ugyanis évközben – mikor minden idősebb Weasley a Roxfortban tanult –, kiválóan elvoltak balhék nélkül.

Végül az asszony már nem tudott mit mondani a fiainak, csak fejcsóválva útjukra eresztette őket. Komolyan kezdett attól tartani, hogy a tanulásra nem hajlandó ikrek utcai komédiásként fognak kikötni az Abszol Úton. Ugyanis ő csak azt látta, hogy haszontalanságokkal töltik az idejüket és mindenkivel csak viccelődnek, kitolnak.
Felsóhajtott és már meg sem próbált a különleges fogásokra koncentrálni, egyszerűen csak az aznapi vacsora készítését fejezte be.

Körülbelül este fél nyolckor aztán megérkezett a családfő, a kimerült Mr Weasley. Mikorra asztalhoz ült, addigra már mindenki más befejezte az evést, így a házaspár kettesben maradhatott. Fáradtan egymásra néztek és nagyon halványan elmosolyodtak. Szavak nélkül is sikerült megérteniük, hogy mind a kettőjüknek nagyon hosszú és nehéz napja volt.
Mrs Weasley elpanaszolta, milyen nehezen bírt el Freddel és George-dzsal – és miattuk a többi gyerekkel, akiket ők felhergeltek.

Mr Weasley egy darabig nem szólt semmit, csak mélyen a felesége szemébe nézett.
- Molly, drágám – szólalt meg végül a varázsló. A hangja bizonytalanul csengett, ebből pedig az asszony sejtette, hogy nem a másnapi ünnepi dalokról lesz szó. – Holnap beviszem magammal az ikreket dolgozni.
Mrs Weasley mindenre számított, de erre nem.

- Arthur, megőrültél? – hüledezett végül, mikor sikerült megemésztenie az elhangzottakat. – Nem emlékszel, mi történt legutóbb? Az egész minisztérium a feje tetejére állt, téged pedig ki is rúghattak volna! Nem, nem viheted be őket.
- Molly, nem érted – rázta a fejét csüggedten a férfi. – Nem a magam szórakozására viszem be őket. Te is tudod, milyen Matt… Kitalálta, hogy vigyük be a gyerekeinket, ha már munkanapnak nyilvánították a Szent Estét is.

- De miért pont őket?
- A többiekkel nincsen baj itthon – vont vállat Mr Weasley. Ugyan neki sem sok kedve volt lejáratni magát a kollégái előtt a rosszcsont fiaival, mégis belátta, hogy ebben a helyzetben neki is ki kell vennie a részét a gyereknevelésből. – Elbírok velük.
- Legutóbb is valami ilyesmit mondtál – húzta el a száját Mrs Weasley. – És mi lett a vége? Az Esti Próféta is tele volt a botrányaikkal!

- Azóta már eltelt öt év, Molly. Az ikrek már sokkal idősebbek és komolyabbak, mint amilyenek akkor voltak. Tizenkét évesek! Nem lesz semmi baj, ebben biztos lehetsz.
- Kötve hiszem – mosolyodott el most már az édesanya. Igaz, hogy voltak fenntartásai ezzel a dologgal kapcsolatban, de nem tagadhatta, hogy nagyon csábító volt a szabadnap gondolata. Végül döntésre jutott. – Rendben, vidd el őket magaddal. De ha egy rossz szót is hallok, mindhárman a kacatos viskódban karácsonyoztok!

Mr Weasley nyelt egyet, de bólintott. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, megneveli a fiait – legalább erre az egyetlen egy napra.
Az ajtó mögött hallgatózó öt gyerek közül három elégedetten és kárörvendően távozott, kettő pedig rosszat sejtve nézett össze. Frednek és George-nak egyáltalán nem tetszett a minisztériumi látogatás ötlete – kiváltképp azért nem, mert tartottak tőle, hogy rosszalkodás nélkül maximum csak alvásra volnának képesek. Talán még arra se.

- Mi lesz most? – kérdezte egyikük a másikat, mikor becsukódott mögöttük a szobájuk ajtaja.
- Nem tudom. Sehogy sem jó ez így.
- Ha rosszak vagyunk, jól szórakozunk…
- …de anya kiteszi a szűrünket.
- Ha viszont jók leszünk, anyáék örülni fognak…
- …mi pedig halálra unjuk magunkat.

Mindketten a gondolataikba mélyedtek egy percre. Felmerült bennük, hogy talán az utóbb említett verzió volna helyes – hiszen Karácsony van!
De amint elhatározták magukban, hogy felvetik egymásnak a jóság lehetőségét, azonnal el is bizonytalanodtak. Megérné ez nekik? Egy egész nap unalmas aktatologatással? Ráadásul pont Karácsonykor?

Segélykérőn néztek egymásra, de mint az várható volt, egyikük sem tudott jobbat javasolni – hiszen ikrek lévén szinte mindig ugyanazok a gondolatok fogantak meg bennük.
- Tudod mit, George?
- Mit, Fred?
- Menjünk el holnap apával és döntsük el ott, mi legyen.
- Ha jelet kapunk, cselekszünk…
- …ha nem kapunk, jók leszünk.

*****


Még sötét volt, mikor Mr Weasley felébresztette az ikreket és kiselőadást tartott nekik a tőlük elvárt viselkedési normákról. A fiúk félálomban, le-lebicsakló fejjel hallgatták végig, aztán égre-földre esküdöztek, hogy nem rontják el senkinek az ünnepét.
Az apjuk ugyan erősen kételkedett a szavahihetőségükben – legalábbis ezen a téren –, de úgy döntött, inkább nem írja le rögtön őket.

Amikor aztán kiment, az ikrek összenéztek. Mindketten kócosak és karikás szeműek voltak.
- Tök jó, ha rád nézek, nem is kell tükör – jegyezte meg George. – Úgyis érzem, hogy ugyanolyan pocsékul nézek ki, mint te.
- Rondák vagyunk, haver.
Egyszerre sóhajtottak fel és nyúltak kedvtelenül a nekik kikészített ruhadarabok után.

Mrs Weasley hálóköntösben kísérte le őket a konyhai kandallóhoz, majd ő is a lelkükre kötötte, hogy viselkedjenek. Amikor neki is elismételték azt, amit az apjuknak, a boszorkány elmosolyodott és átnyújtott nekik egy-egy bolyhos mikulássapkát.
- Azért érezzétek jól magatokat – ölelte magához mindkét gyermekét.
Az ikrek – tőlük szokatlan módon – nem húzódtak el az anyai szeretet megnyilvánulása elől, csak a fejüket csóválták.

- Készen álltok? – kérdezte Mr Weasley, aki már másra sem vágyott, csak arra, hogy végre túl legyen ezen az egyáltalán nem bizalomgerjesztő napon. A fiúk bólintottak, mire a varázsló vett egy marékkal a hopp-porból és besétált a lángok közé.
Fred szinte azonnal utána indult, George pedig követte őt.
Mrs Weasley pedig csak állt a kandalló előtt és fohászkodott.


*****


Az ikrek ismét olyan csodálattal néztek körül a Minisztériumban, mintha először jártak volna ott. Az a rengeteg ember még mindig elkápráztatta őket, csak úgy, mint a nyüzsgés és a karácsonyi hangulat – amiről a fejükre hulló hó, a dekoráció és az ünnepi zene gondoskodott.
- Hű, de szép – suttogta George, mikor egy piros-fehérbe öltözött boszorkány elsuhant mellettük és egy kis havat sodort rájuk.

Ahogy végigbaktattak az egész épületen, mindenhol megcsodálhatták az egyedi díszítéseket. Amikor azonban édesapjuk részlegéhez értek, olyannal találkoztak, amit eddig még sehol sem láttak. Egy sötétzöld huzalon különféle színű bogyók világítottak és villogtak.
Áhítattal bámultak rá arra a példányra, ami Mr Weasley irodaajtaja fölött kígyózott.
- Apa, ez micsoda? – kérdezte Fred.
- Ez egy különleges mugliszerkezet – magyarázta a varázsló határtalan beleéléssel. – Ilyenekkel rakják tele a lakásaikat, a karácsonyfáikat és néhányan még az udvaraikat is. Azt hiszem, ez valamiféle védőbűbájt pótol náluk.

- Megint tévedsz, Arthur – hangzott fel egy vidám nevetés a hátuk mögül. Az ikrek azonnal felismerték a jó kedélyű férfit, akit ugyan az elmúlt néhány évben nem láttak, de látszólag semmit nem változott. – Ez egy egyszerű dísz, amit hangulatvilágításra használnak a muglik. Azokat pedig, amik színesek, égőknek hívják.
- Mr Lightning! – vigyorogtak rá a fiúk.

- Matt – rázott kezet mosolyogva a főnökével Mr Weasley. Habár abban a pillanatban kissé neheztelt rá a gyerekprojekt miatt, alapjáraton kimondottan kedvelte őt. – Behoztam a srácokat, ahogy kérted.
- És a két kicsi? – nézett körbe Mr Lightning.
- Ők otthon maradtak.

A Weasley család feje magában még hozzátette, hogy azért, mert ki kell pihenniük az ikrek eddigi nyúzását.
- Hát, te tudod – vont vállat a fekete hajú varázsló, majd távozáshoz készülődve még egyszer Fredhez és George-hoz fordult. – Tudjátok, hol az irodám? Na, majd gyertek oda, hogy Emma leregisztrálhasson titeket.

Az ikrek bólintottak, aztán kérdőn néztek az apjukra. Valamiféle instrukciót vártak tőle, de ő ehelyett csak betessékelte őket az ajtón és reggelit varázsolt eléjük.
- Mi ez? – kérdezte George, miközben bizalmatlanul méregetett valamit, amit eddig még soha nem látott. A vajszínű szerkezetnek fel lehetett nyitni a tetejét, a belseje pedig fekete volt és kicsi, négyzet alakú bemélyedések voltak rajta.
- Ezt a muglik a gofri nevű tészta kisütéséhez használják – jelentette ki büszkén a varázsló. Ebben már tényleg biztos volt.

- De ez a valami nem abból a valamiből van, ugye? – bökte meg a tányérján lévő gofrit Fred. Valahogy nem érzett késztetést rá, hogy megkóstolja.
- Dehogynem! Hát nem csodálatosak a muglik?
- Persze, apa, azok – bólogattak a fiúk, majd ugyanolyan mozdulattal a szemetesbe hajították az ismeretlen eredetű reggelit.

- Van itt néhány érdekes játékom, amivel a muglik szoktak játszani – szólalt meg ismét Mr Weasley, miközben egy polcra mutatott, amin különféle tárgyakat tárolt. Felemelt egy konnektort és a gyerekek felé mutatta. – Ezt például dobálni szokták egymásnak.
- Én ezt nem akarom dobálni – húzódott hátra George. Ikertestvérével együtt hátrálni kezdett kifelé. Eldöntötték, hogy bárhol jobb, mint ott.

Pontosan ezért gyorsan búcsút is intettek apjuknak és elindultak abba az irányba, amerre Mr Lightning irodáját sejtették.
- Hogy fogunk mi kibírni egy egész napot villásdugókkal és karácsonyi égőkkel?
- Nem is ezekkel van a baj igazából.
- Igen, tudom. Inkább azzal, hogy nem szabad szórakoznunk…

- Már miért ne szabadna? – csendült fel egy rosszaságra csábító hang mindkettőjük fejében. Ők pedig, ahogyan azt rendes rosszcsonthoz illik, azonnal fontolóra vették az ajánlatot. Tényleg, miért is ne szabadna? Mikor törődtek ők azzal, hogy valaki megtiltott valamit?
Aztán felmerült bennük egy érv a jóság mellett. Egyetlen egy év…
- Karácsony van – sóhajtott fel Fred.
- Nem ronthatjuk el az emberek Karácsonyát – csóválta a fejét George.

- Ki mondta, hogy egy kis móka elrontja mások örömét? – kérdezett ismét a rosszra csábító hang. Aztán egy fiola lebegett be eléjük szépen, komótosan. Erre természetesen felkapták a fejüket és összenéztek.
- És azt ki mondta, hogy megszabadultok tőlem a szünetben?
Ekkor egy kéz elhalászta előlük az üvegcsét. Amikor arra néztek, amerre az ismeretlent sejtették, tudatosult bennük, hogy nem a fejükben csendült fel az a komisz hangocska, hanem a közvetlen közelükből.

A lány fekete hajában egy fehér műhópelyhekből álló hajpánt bújt meg, és kivételesen egyáltalán nem tűnt kócosnak. Zöld szeme ellenben pajkosan csillogott, az összhatást pedig egy huncut mosoly koronázta. Ruby Lightning látszólag elemében volt.
- Hát persze, te is bejöttél apukáddal – vigyorodott el Fred elégedetten. Igazából sem ő, sem testvére nem számított rá, hogy barátnőjük is megjelenik. Pedig belegondolva még logikus is volt.

- Attól még, hogy Karácsony van, nem kell lemondanunk a szórakozásról – jelentette ki a lány. Felmutatta a kezében tartott fiolát, majd egyszerűen elengedte. Az lebegett tovább ott, ahol gazdája hagyta. Az ikrek hitetlenkedve meredtek az üvegcsére. – Amire rácsöppen ennek a tartalma – pöccintette meg az üveget –, az lebegni lesz képes.
A fiúk megbabonázottan bámulták a világoskék folyadékot, ami lassan lötyögött a tartójában ide-oda.

- A Karácsony a szeretet ünnepe – folytatta Ruby sejtelmes mosollyal az arcán. – Meg a repülő Minisztériumé.
- Az itteni emberek is örülnének neki, ha egy kis vidámságot vinnénk az életükbe, ha már be kellett jönniük dolgozni – morfondírozott George.
- Ha kizárólag olyan csínyeket találunk ki, ami nem rontja el az ünnepi hangulatot, még örülnének is nekünk – derült fel Fred.

- És itt vannak hozzá a kellékek – emelt fel barátnőjük még négy vékony üvegcsét. Mindegyikben más színű lötty kavargott. Némelyik bizalomgerjesztő volt nekik… másoknak viszont már egyáltalán nem. Valahonnan a távolból ismerős vihogást hallottak meg. Nem kellett kimondaniuk, anélkül is mind tudták, hogy nem csak ők tették tiszteletüket aznap a minisztériumban. Nem, ott volt a három grácia is.

- Milyen nosztalgikus – húzta gúnyos vigyorra a száját George. Aztán körülnézett és kihívóan húzta ki magát. – Legutóbb is mi nyertünk, most is mi fogunk.
- Reszkess, Minisztérium!