Ruby:

A Weasley ikrek nem a jólneveltségükről voltak híresek. Ó, egyáltalán nem.
Csak akkor érezték jól magukat, ha tréfálkozhattak, szórakozhattak – pont úgy, ahogy Ruby Lightning, a barátnőjük.
A környezetük viszont legtöbbször nem értékelte túlzottan a poénjaikat. Sőt, néha kimondottan nem értették a viccet.

Ez őket általában nem érdekelte különösebben. Ez az eset azonban egészen más volt, hiszen Karácsonykor történt. Méghozzá nem is akármilyen helyen, hanem egyenesen a Mágiaügyi Minisztériumban, ahol az ikrek látogatásainak száma ezzel együtt már kettőre emelkedett. Ennek ugyan egyetlen ott tartózkodó sem örült túlzottan…

- Már megint ezek a kölykök – súgtak össze lépten-nyomon azok a varázslók és boszorkák, akik felismerték őket. Senki sem szeretett volna emlékezni arra az esetre, mikor a Minisztérium összes vízkészletét „megfertőzték” valamiféle zöld lével.
- Botrányos! – mondták mások.

- Nem értem, miért engedték be őket ide. – Sokan csak a fejüket csóválták, de nem vártak valódi választ. Ugyan, mi haszna volna annak, ha valaki kifejtené a Weasley fiúk ottlétének okát? Ugyanúgy bosszankodnának tovább.
A legtöbben pont ezért nem is szóltak hozzá az ilyesfajta megjegyzésekhez, de nem úgy Emma Lightning.

- Minden dolgozónak joga van a mai napon behozni a gyermekét – jelentette ki a boszorkány ellentmondást nem tűrő hangon. – A maga gyereke talán különb? Mert nem szeretném emlékeztetni, hogy tavaly ki törte össze a miniszter úr legrégebbi vázáját… Hallja? Most ne tegyen úgy, mintha nem hallaná!
Amikor azonban megbizonyosodott afelől, hogy szavai süket fülekre leltek, csak legyintett egyet és fejcsóválva visszafordult a papírjaihoz.

- Anya, mit csinálsz? – rángatta meg az asszony talárját egy kisfiú, aki kilenc-tíz éves lehetett. Fekete haja össze-vissza, kócosan meredezett a négy égtáj felé, zöld szemeit pedig tágra nyitotta, úgy leselkedett. – Képregényt írsz?
- Nem, Andy, színdarabot – javította ki a fiát Emma. – Ma este előadjuk az osztályon dolgozóknak és az érdeklődőknek.

Andyt ezek után látszólag egyáltalán nem érdekelte a dolog. Ha nem képregényről volt szó, már unalmasnak is titulált mindent.
- Mondd csak, te talán nem akarsz szerepelni? – érdeklődött a boszorkány, mikor felfedezte a fiú érdektelenségét.
- Nem.
- Még akkor sem, ha mindenki rád figyelne, míg beszélsz?

- Benne vagyok – vágta rá most már szolgálatkészen a fiúcska. Az anyja erre szélesen elmosolyodott és megborzolta a tincseit. – Mikor kezdünk?
- Sajnos nem tudom – sóhajtott fel Emma, és tanácstalanul körbenézett. – Szükségem lenne a nővéredre. Nem láttad véletlenül?

A kérdésre Andy csak megforgatta a szemét és vállat vont. Fogalma sem volt, merre kószálhatott az ő elmebeteg, hiperaktív, de mérhetetlenül unalmas nővére.
- Keresd meg, légy szíves – adta ki az utasítást a rendező és édesanya.
- Ne már! Nem fogom pesztrálni azt a lükét.
- Semmi baj, majd mi megkeressük, Mrs Lightning – hallatszott ekkor egy vidám, kedves lányhang.

Mikor az anya-fia páros megfordult, szemben találták magukat három tizenegy-tizenkét éves körüli lánnyal. Egyiküknek frizurára vágott, szőke haja és térdszoknyája volt, a második lófarokba fogta fekete tincseit, a harmadiknak pedig, aki beszélt, vörös fürtök omlottak a vállára.
- Megtennéd, Polly? – mosolyodott el Emma. – Nélküle nem szeretném elkezdeni a színdarabot, lányok.

- Persze, hiszen ő lesz a boszorkány – helyeselt bőszen a szőke hajú lány, Jenny. – Nélküle nem jutunk semmire sem.
Mikor aztán a trió hallótávolságon kívül tudta a Lightning családtagokat, mindegyik lány arcáról eltűnt a bájos mosoly.
- Nem tudom elhinni, hogy az a liba szerepet is kapott a darabban, de még futkorászni is kell utána – csikorgatta a fogait Elly.

- Az anyja írta a darabot – forgatta a szemét Polly. – Még jó, hogy szerepelni fog. Máshogy ugyan nem is kerülne színpadra…
- Borzalmas képességei vannak annak a lánynak – ingatta a fejét Jenny. – Nekem kellett volna megkapnom a boszorkány szerepét. Ő biztosan elrontja majd.
- Mit panaszkodsz? – förmedt rá barátnőjére Polly. – Te a szépséget játszod.

- De nincsen annyi szerepem, mint neki!
- Talán azért, mert nem lennél képes öt sornál többet megtanulni.
- Ez igaz – ismerte el Jenny, de fel sem fogta, hogy egy nem is olyan burkolt sértésre bólintott rá ezzel.

Miközben a folyosókat rótták és ősellenségüket keresték, kivesézték a híres-neves darab minden egyes mozzanatát. Csak azt nem tudták eldönteni, hogy a hiányzó két szerepet kik fogják eljátszani. Hiányzott ugyanis a darabból a szerelem és a karácsonyi varázsló.
Mivel azonban nem volt tippjük, hamarosan be is rekesztették a találgatást. Helyette türelmüket vesztve kezdték kiabálni a nevet, amit normális esetben nem ejtettek volna ki a szájukon – legalábbis így nem…
- Ruby!

Ő azonban nem hallotta a három grácia hangját. A Minisztérium egy sokkal távolibb pontjában tartózkodott legjobb barátai, a Weasley ikrek társaságában. A felnőttek szemében szörnyűségnek tűnt volna az, amit ők hárman terveztek.
- Most pedig csöppentsetek minden asztalra! – adta ki az utasítást a lány, mire a fiúk összenéztek és bólintottak.

A kezükben mindhárman egy-egy fiolát tartottak, melyben ugyanolyan, világoskék színű folyadék lötyögött. Miután kihúzták a dugókat, nagy gonddal rácseppentettek egyet-egyet az íróasztalokra.
Mikor aztán ezzel készen voltak, átszaladtak a következő helyiségbe és megismételték ugyanezt a folyamatot. Látszólag semmi sem történt, és ez az ikrek figyelmét sem kerülte el.

- Te, Ruby, most miért…
- Majd!
- Mi komolyan nem…
- Mondom, hogy majd.
- Te tudod – vontak végül vállat a fiúk, mikor megunták, hogy hiába próbálnak jelezni. Úgy gondolták, barátnőjük előbb-utóbb úgyis rájön, hogy valami nem stimmel.

Így aztán az osztály minden egyes irodáját végigjárták és az összes asztalra rácseppentettek egyet. Anélkül, hogy ennek bármilyen következménye mutatkozott volna előttük.
Mikor nagy sokára végeztek, az ikrek kíváncsian meredtek Rubyra, mintha azt várnák, hogy amint észreveszi munkájuk haszontalanságát legalább elsírja magát. Erről azonban szó sem volt.

- Most irány a víztározó – adta ki a parancsot a lány. Ugyanolyan felvillanyozottnak tűnt, mint amilyen eddig volt. Ezúttal azonban a barátai is több reményt fűztek a tervhez.
- Most milyen színű lesz a víz? – érdeklődött Fred.
- Lila? – tippelt George.
- Piros, mint a vér?
- Sárga?

- Egyik sem – rázta a fejét Ruby, és a célhely előtti saroknál megállt, hogy előhúzhasson három újabb fiolát. Felmutatta az elsőt, melyben fehér lé kavargott. – Ez megfagyasztja a víz egy részét. Ha a megfelelő csőbe öntjük, az önoltó tűzoltó szórókból hó fog esni.
A fiúk ekkor ismét összenéztek. Tetszett nekik az ötlet, de valamiért kezdték úgy érezni magukat, mint akiknek semmi haszna nincsen.

Elvégre mindig ők voltak azok, akik a csínyeket kieszelték. Igaz, nem volt sok gyakorlatuk a szolidabb tréfákban, de akkor is bántotta az önérzetüket, hogy barátnőjük parancsnokká léptette elő magát.
Pontosan ezért nem is igazán figyeltek oda a másik két bájital magyarázatára. Sőt, mikor a tettek mezejére kellett volna lépniük, csak megrázták a fejüket és szabadkoztak.

- Vissza kell mennünk apához – jelentette ki George. – Megígértük neki, hogy amilyen gyakran csak tudunk, benézünk hozzá.
- Értem – bólogatott egy halvány mosollyal Ruby. – Akkor… menjetek csak. Megvárjalak titeket a csatornahálózattal?
- Nem kell – rázta a fejét Fred. – Csináld csak nyugodtan.

És ezzel a végszóval intettek egymásnak, majd kettéváltak.
Az ikrek egy darabig még szótlanul sétálgattak egymás mellett, aztán lassan visszatért a jó kedélyük is.
- Találnunk kellene egy megfelelő alanyt – jegyezte meg George.
- Valakit, aki nem érdemli meg, hogy szép Karácsonya legyen – helyeselt Fred.

Ezen még morfondíroztak egy ideig, és talán tették volna tovább is, ha a megfelelő személyek bele nem sétáltak volna a karjaikba.
Így azonban a Weasley ikrek egyenesen a három grácia karjaiba rohantak.
- Weasleyk? – fintorodott el Polly. Habár még halványan élt az emlékezetében egy bizonyos incidens, mikor is először volt dolguk az ikrekkel, valamiért nem számított rá, hogy újra itt fognak találkozni. Ráadásul pont a karácsonyi szünetben. – Mit műveltek ti itt?
- Semmi közöd hozzá – húzta fel az orrát Fred. A háta közepére sem kívánta a gráciákat.

Ez az érzés természetesen kölcsönös volt, legalábbis a három lány arckifejezése erre engedett következtetni. Egy darabig még mindannyian csak ellenséges pillantásokat küldözgettek egymás felé, aztán mindkét félnek támadt egy ötlete.
Az ikrek fejében körvonalazódott egy terv, miszerint ellenségeik tökéletes alanyok a tréfálkozásra. A gráciák ellenben sokkal ártatlanabb dologra gondoltak…

- Ti biztosan tudjátok, hol van Lightning – lépett elő szószólóvá Elly. – Tehát… mondjátok el, hol!
Az ikrek annyira meglepődtek a kérdésen, hogy még azt is elfelejtették, mit tervezgettek az imént. Nem fért a fejükbe, hogy vajon miért akarják a gráciák megtalálni barátnőjüket – de nem volt jó érzésük ezzel kapcsolatban.

- Miből gondoljátok, hogy eláruljuk nektek? – fonta össze a karjait George.
- Jobban teszitek, ha beszéltek, mocskosok! – sziszegte Polly, akinek a szemei szinte villámokat szórtak gyűlölt évfolyamtársai felé. – Ha hiszitek, ha nem, nagyon sok múlik Lightningon.
- Hogy oda ne rohanjak – forgatta a szemét Fred.

A fiúk el sem tudták képzelni, hogy a mardekáros banda komolyan beszélt. Volt egy olyan sejtésük, hogy a lányok szimplán csak meg akarták találni barátnőjüket, hogy szekálhassák, mint ahogyan mindig is tették.
- Oké, Weasley, nincs időnk rátok – legyintett végül türelmetlenül Polly, majd tüntetően hátat fordított.

- Várj! – szóltak utána az ikrek egyszerre. Mindkettőjükben ugyanaz fogalmazódott meg: ha most hagyják elmenni a gráciákat, búcsút mondhatnak az egyetlen szórakozásuknak.
Mikor a lányok megtorpantak, Fred melléjük lépett és átkarolta Elly és Polly vállát.
- Ne siessetek úgy – vigyorodott el. – Egyedül mi tudjuk elárulni nektek, hol találjátok Rubyt.
- Ha tényleg annyira fontos, akkor nincs más választásotok, csak meghallgatni minket – tette hozzá George.

A gráciák egy ideig még hezitáltak, végül a szerepelni vágyás győzedelmeskedett bennük. De azért lelökték magukról Fred karjait.
- Hallgatunk benneteket – jelentette ki Polly, arcán egy lenéző kifejezéssel.
- Ha kiálljátok a próbánkat, elvezetünk titeket Rubyhoz – ismertette a tervet George.
- Miféle próba? – vonta fel a szemöldökét Elly. – Nem akarjátok, hogy békát együnk vagy valami ilyesmi, ugye?

Az ikrek összevigyorogtak erre az ötletre, amivel sikerült meg jobban elborzasztaniuk a lányokat. Persze, nekik ennél sokkal jobb ötletük volt.
- Nagyon egyszerű dolgotok lesz, nem kell félnetek – veregette vállon őket Fred. Belenyúlt a zsebébe és előhúzott néhány cukorkát és trágyagránátot. – Csak azt szeretnénk, ha ezeket felrobbantanátok – osztotta szét a bűzös tárgyakat –, ezeket pedig elszopogatnátok – nyomta bele a lányok szájába a bizonytalan eredetű cukrokat.

- Ez csíp! – visított fel Jenny. – És pezseg!
- Ráadásul borzalmas íze van – tette hozzá Polly fintorogva. A kezében tartott gránátokat is legalább akkora undorral vizsgálgatta, mint a tulajdonosaikat. – Nem robbanthatjuk fel ezeket a Minisztériumban. Mi van akkor, ha elkapnak?
- Éppen ez a lényeg – kacsintott rá George. – Miután elkaptak benneteket, elviszünk Rubyhoz.

- Nem, ez kizárt – ellenkezett Elly. – Nem fogjuk bemocskolni a hírünket csak azért, hogy a ti kisded játékaitoknak kedvezzünk! Nem.
- Mégis miféle híred van neked? – forgatta meg a szemét Fred. – A te szüleid nem is itt dolgoznak, nem? Akkor meg? Örülj, hogy a barátnőid behoztak.
A lány ebben a pillanatban megdermedt, ahogy egy lépéssel mögötte a másik két grácia is. Az ikrek összenéztek, de nem tudták, pontosan mivel válthatták ki ezt a reakciót.

- Ti… ti mocskos dögök! – sziszegte Elly, a szemében pedig eddig még soha nem látott mértékű gyűlölet csillant. Tett egy fenyegető lépést az ikrek felé, majd mikor azok nem hátráltak meg, a fogait összeszorítva lendítette a karját, és földhöz vágta az eddig undorodva szorongatott trágyagránátot.
Az egyenesen az ikrek lábánál robbant fel, bebüdösítve így őket.

Egy percig senki sem tudott megszólalni, utána is csak Elly furcsa légvétele hallatszott a csendben. Az ikreknek egy pillanatra az az érzésük támadt, hogy a lány sírt. De ezt hamar ki is verték a fejükből, mert nem tudták elképzelni, hogy valaki, akit ennyire érzéketlennek ismertek meg, képes legyen ilyesmire.
Mielőtt azonban erre a dologra fény derülhetett volna, Elly hátat fordított nekik és határozott lépésekkel elsietett az ellenkező irányba.

- Ennek meg mi baja? – nézett értetlenkedve Pollyra és Jennyre George.
Válaszul azonban csak rideg és lesajnáló pillantásokat kapott – és még néhány gránátot a lába elé.
- Ehh, ezek hülyék – jelentette ki Fred, miközben legyezgette maga előtt a levegőt.
- Idegbetegek – értett egyet George.

- Vagy csak rátapintottatok egy fájó pontra – jegyezte meg csendesen valaki a hátuk mögül. Meg sem kellett fordulniuk ahhoz, hogy tudják, Ruby érte utol őket. – Nem mondom, hogy nem lett volna jó látni őket rosszaságon kapva, de… Elly szüleit említeni hiba volt. Hatalmas hiba.
- De miért? – értetlenkedtek az ikrek.

- Mert megölték őket. Az egész családot; csak Elly és két testvére élték túl…
Az ikrek egy pillanatra meghökkentek, mert erről eddig még nem hallottak.
- Ki ölte meg őket? – kérdezte Fred, miután nyelt egyet. Szinte biztos volt a válaszban, amit kapni fog, de meg kellett kérdeznie. – És mikor?
- Ő volt az – sóhajtott fel Ruby, és lassan barátaihoz sétált. Fájdalmas arccal nézett hol egyik ikerre, hol másikra, ezzel pedig sikerült megdöbbentenie barátait. – Ráadásul Karácsony előtt néhány nappal… borzalmas…