Ruby:

Fáradtan léptem az olvasó színe elé. Nem akartam még az azonosítással is bajlódni, de mivel más választásom nem volt, türelmesen vártam, amíg a rendszer el nem fogadta a programazonosságomat. Ezt követően szabaddá vált előttem a bejárat, én pedig kihasználtam a kínálkozó alkalmat és beléptem.

Elnyúltam az egyik áramforráson, s míg a feltöltődés kellemes érzése járta át minden porcikámat, felrémlettek bennem a délután eseményei…

Valaki ismét szabálytalankodott a területünkön, a főnök  pedig úgy döntött, hogy minket küld. Mivel két társam éppen egy kisebb feladaton dolgozott, kénytelen voltam egyedül vele elvállalni az ügyet. Nem sok lehetőségünk volt szót váltani, de szerencsére a stratégiát sikerült röviden összeegyeztetnünk.

Pontosan ezért én egymagamban sétáltam végig az energiablokkok közötti kihalt úton, a fejemen kapucnival, gyanútlan járókelőt mímelve. Reméltem, hogy a rendetlenkedő ráharap a csalira – vagyis rám.

A leírás szerint ugyanis ezen a környéken, pontosan ebben az időben szokása volt elkapni a civileket. Komolyabb kárt ugyan nem tett még egy áldozatában sem, de mindenkit megszabadított az információitól és az azonosítóitól. Amíg nem kapott el fontos személyt, addig nem jelentett nagy fenyegetést a társadalomra, de semmi garanciánk nem volt arra, hogy a későbbiekben is csak „jelentékteleneket” kap majd el.

Léptek zaja ütötte meg a fülemet; tudtam, hogy megérkezett az, akire vártam. A bennem cikázó feszültség még a szokásosnál is gyorsabban kezdett száguldozni, pedig nem szabadott volna félnem. Elvégre ő a távolból követett engem, az volt a feladata, hogy biztosítsa az épségemet, ha már nekem kellett színészkednem. Valamiért mégis távolinak éreztem, így a lelki békém nem igazán volt jelen.

- Elnézést, ifjú program! – hallottam egy bizonytalan hangot a hátam mögül. Hamarosan egy ismeretlen érintést érzékeltem a hátamon, amitől az áramköreim szinte megvadultak.

- Segíthetek valamiben? – fordultam meg a lehető legudvariasabb mosollyal az arcomon. A szememet szerencsére nem láthatta a kapucnitól, de egész biztos voltam benne, hogy így is észrevette, mennyire izgatott vagyok.

- Csak add át a chipedet, aztán már mehetsz is – jelentette ki a fekete-vörös színben pompázó alak. Fenyegetően közel jött hozzám, én pedig hátrálni kezdtem.

Úgy volt, hogy ő már meg sem várja, hogy hasonló felszólítás hangozzon el, hanem az első adandó alkalommal közbelép. Rémülten pásztáztam a terepet, de a társamat sehol sem találtam. Nem tudtam elképzelni, hogy hol késett már, viszont bíztam benne, hogy akármelyik pillanatban megérkezhet. Meg sem fordult a fejemben, hogy magamra hagyott.  A homokóra azonban már rengetegszer megfordult, de még mindig nem volt sehol. Aggódva néztem körül, és amikor semmit nem láttam, végül döntésre jutottam.

- Csak nem akarsz küzdeni az adataidért, kis szoftver? – Gúnyos kacagásába beleremegtek a bitjeim. Elhatároztam, hogy bebizonyítom, mekkorát tévedett, mikor gyenge, ártalmatlan civilnek titulált.

Kinyújtottam a karomat és az ujjaimmal bonyolult kombinációt zongoráztam a levegőbe. Persze a rendbontó először nem értette, hogy ezt miért tettem, de amikor „varázslatom” hatni kezdett, hátrahőkölt. Hirtelen megannyi apró adat jelent meg előttem, mind csak a jelemre várt. Amit hamarosan meg is adtam neki.

- Ki vagy te?! – nézett rám gyűlölködve, amikor tisztázta magában, hogy nem holmi jöttmenttel áll szemben.

- A nevem Microsoft Office Access, én vagyok az Adatbázis-kezelő, az adatok hercegnője! – vetettem le a kapucnimat, hogy aztán megrázhassam eddig fogságra ítélt, de szabadságéhes, lilásrózsaszín loboncomat. Előkaptam a nyakamban fityegő medált, egy apró kulcsot, ami jelképezte a hatalmamat, majd ezt felmutatva belevetettem magam a harcba.

 Az információhalmaz egyetlen intésemre egyféle köteléket formálva csavarodott az ellenségem köré. Ő ez elől ügyesen kitért, én pedig újabb támadásba lendültem…

Megráztam a fejem – nem akartam még a csata mozzanatait is felidézni magamban. Egyszerre ennyi energiámat már rég emésztette fel valami. Nem sok híja volt annak, hogy lemerüljek még azelőtt, hogy lehetőségem van hazajönni töltésre. Hiába, nem egyéni játékosnak iratkoztam be, hanem csapatba kértem magam. Nem Wordöt vagy PowerPointot hibáztattam a történtekért, hiszen nekik megvolt a maguk kirendelt feladata.

Viszont neki nem tudtam elnézni, hogy cserben hagyott. Soha nem tudtam kiigazodni a cselekedetein, mondatain vagy az töltéskisugárzásán. Egyszer érdeklődő hangon szólt hozzám, másszor gúnyosan nyelvet nyújtott rám. Egyik reggel meggyőződésem volt, hogy kedvel engem, a másik nap estére azonban úgy éreztem, mintha gyűlölne.

Soha nem tudtam kiismerni őt, pedig már több tízmilliárdszor fordult át a homokóra azóta, hogy megismertem.

Olyan volt, mint egy skizofrén program – és mégsem. Hiszen a memóriája tiszta volt, sokkal tisztább mint a csapatból bárkié. Akármikor képes volt a logika és a matematika minden apró azonosságát felhasználni ahhoz, hogy megnyerje magának a helyzetet.

Néha tökéletesnek láttam, máskor pedig nem találtam benne semmi jót. Azonban ahányszor csak megpillantottam, a bennem folyó elektromosság sokkal vadabban kezdett cikázni az áramköreimben.

Talán éppen a kiszámíthatatlansága és a megunhatatlansága miatt szerettem őt. Vonzott az izgalom, amit a mellette eltöltött homokóra-fordulások kínáltak. Gyakran kaptam azon magam, hogy nem tudtam kiverni őt a fejemből, a memóriám bitjei olyan élénken ragaszkodtak hozzá, hogy szinte láttam magam előtt. Mint ahogy most is…

- Access? – fordította oldalra a fejét kíváncsian. Zöld tincsei kócosan meredeztek mindenfelé, mintha csak most szállt volna ki az elektronkádból. Csak akkor fogtam fel, hogy ezúttal nem csak képzeltem, hanem ő teljes valójában meg is jelent nálam, méghozzá alig néhány képpontra tőlem állt meg. Precízebben szólva felém hajolt.

- Excel? – suttogtam első döbbenetemben. Nem is tudtam, hogy birtokában van az otthonomhoz való eljutás információja. Az áram folyása megint felgyorsult bennem, így végre ráébredtem arra, hogy mit is akartam vele közölni. – Takarodj innét, míg szépen mondom!

- Miért, mi a baj? – Láthatólag össze volt zavarodva, de én már annyira felhergeltem magam, hogy még meglepődni se tudtam. Pedig még soha nem láttam bizonytalannak. Íme, egy újabb arca, amit eddig nem méltóztatott megmutatni.

- Még te kérdezed? Még van benned elektron, hogy meg mered kérdezni?! – lendületből felültem az áramforráson és közelebb hajoltam hozzá. Szint összeért az orrunk, így nem volt meglepő, hogy éreztem az elektronjait, ahogyan azok átpattogtak rám. – Magamra hagytál, mikor az a rendbontó lecsapott! Nem voltál sehol, amikor kellettél volna. Én… hittem neked, bíztam benned… te pedig egyedül hagytál!

Észre sem vettem, hogy miközben mindezeket a fejéhez vágtam, belemarkoltam a ruhájába és a kezem vadul remegni kezdett.

- Access, sajnálom! Engedd, hogy megmagyarázzam! – Mindkét kezét a vállamra tette és mélyen a szemembe nézett. Komolynak és valahogy bűnbánónak tűnt, de nem tudtam, hogy valójában mit érzett, hiszen nem arról voltam híres, hogy könnyen olvastam benne. A határozott, de barátságos hangja és az izgatottan pattogó elektronjai miatt akaratomon kívül lehiggadtam. – Nem az volt a rendbontó, akit te elkaptál. Az igazi egy programnő, aki hamar kiszúrta, hogy ki vagy te. A csatlós szoftvere ekkor már elindult utánad, ezért a főbűnös követte, hogy figyelmeztethesse. Én már csak későn vettem észre, így több időbe telt, mire el tudtam intézni őt, ráadásul Wordék segítsége nélkül otthagytam volna a chipem.

- Ezt én… nem értem – suttogtam letörten. Valóban nem tudtam felfogni a szavait, mert időközben tudatosult bennem a közelsége, és az, hogy az indulatomtól túlfűtött elektronjaim mozgását minden bizonnyal ő is megérezte.

- Access, ne haragudj rám, kérlek! – Az egyik kezével megérintette az arcomat, mert azt akarta, hogy nézzek rá. Megtettem, s úgy éreztem, hogy a tekintetével szinte belém látott. – Nem akartalak egyedül hagyni, hidd el, hogy aggódtam érted!

Csak az utolsó két szó visszhangzott a memóriámban. „…aggódtam érted!” Excelnek újra azzal a viselkedésével találkoztam, amelyikbe lényegileg beleszerettem még annak idején. Ezek után már az sem érdekelt, hogy valóban nyomós oka volt-e egyedül hagyni vagy csak kitalált valami kibúvót. Erőtlenül a mellkasára borultam és azt kívántam, bárcsak igazán meg tudnám ismerni őt.

Először meglepődhetett a reakciómon, de utána átölelt és még közelebb húzott magához. Szerettem volna elmondani neki, hogy fontos nekem, de képtelen voltam megszólalni. Az elektronjaim egyébként is félreérthetetlenül pattogtak át őrá, míg az övéi rám. Abban a pillanatban lemondtam volna minden kalandról és izgalomról, amit a kiszámíthatatlansága és változatos személyisége kínált. Bármit megadtam volna érte, hogy mindig ilyen legyen.

De tudtam, hogy akkor az igazi Excelt elveszíteném. Mert ez az ő személyiségének csupán egyetlen töredéke, ami a sok hibájával és különleges tulajdonságával együtt alkot egy egészet – őt.

- Access?

- Tessék? – Megpróbáltam egy kicsit eltávolodni tőle, hogy a szemébe nézhessek, de a kezét a fejemre tette és nem engedte, hogy felemeljem a tekintetemet rá.

- Mondtam már, hogy szeretlek?