Ruby:

Mert Nincsen Happy End

Csak álltam ott némán, mozdulatlanul, és néztem, ahogyan a feketébe öltözött tömeg lassan hömpölyög. Néhányan még ott maradtak a frissen hantolt sír előtt, mások amilyen gyorsan csak lehetett, elmentek. Láttam ismerős és ismeretlen arcokat egyaránt, de mindannyian szürkévé halványultak a szememben. Mindenkinek ugyanaz a fájdalmas kifejezés ült az arcán, ugyanaz a gyász csillogott a szemében. Mind szenvedtek.

A családtagok összeölelkezve vigasztalták egymást, próbálták tartani a lelket egymásban, pedig ugyanaz a hatalmas veszteség nehezedett mindannyiuk vállára.
Nem bírtam tovább rajtuk tartani a pillantásomat, ez már nekem is túl sok volt.
A temetés alatt nem mentem közelebb a többiekhez, még akkor sem, ha számítottak is rám. Némelyek szerint ott lett volna a helyem a barátaim mellett, de nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy közéjük lépjek.

Talán volt, aki azt hitte, el sem mentem – nem érdekelt. Nem, mikor a légvétel is fájt, mikor úgy éreztem, nem élem meg a holnapot. Nem érdekelt, mit gondolnak mások. Sőt, abban a pillanatban semmi sem érdekelt.

Szerettem volna újra gyerek lenni; gondtalan, örökké vidám, rosszcsont gyerek. A kislány, aki régen én voltam. Akinek a legnagyobb problémája az volt, hogy az édesanyja szoknyát erőltetett rá. Aki szentül hitte, hogy az élet csupa móka és kacagás. Hitt a mesékben és a jóban, ugyanúgy, ahogy a csodákban is.
Az szerettem volna lenni, aki már soha többé nem lehettem. Valaki, akit a koporsóban fekvővel együtt a föld alá temettek…

Lehajtottam a fejem, mereven bámultam a szárazságtól kicserepesedett földet.
Nem akartam gondolkodni. Nem akartam rá gondolni. Pontosabban, inkább arra nem akartam gondolni, ami vele történt.
Pedig ez képtelenség volt, mikor mindenki, aki itt volt, miatta jött most ide – azért, hogy elbúcsúzzanak tőle. De én nem akartam búcsúzni. Nem, pedig muszáj volt.

Csak álltam, távol mindenkitől, magányosan, egy hatalmas, erős fa alatt, míg a gondolataim egymást kergették.
Nem érzékeltem a környezetemet; az embereket, akik lassan elsétáltak mellettem, elhagyva a holtak birodalmát. Nem érzékeltem a lehűlést, a sötétedést, a hűvös szellőt; nem érzékeltem az idő múlását sem.

Mikor először emeltem fel a fejem, már szürkült, a hideg levegő pedig csípte a bőrömet. A temető kiürült – nem maradt itt senki más, csak Ő és Én.
A szél belekapott a hajamba, az arcom mellett előre fújta, abba az irányba, ahonnét eddig következetesen elkaptam a pillantásomat. Lassan nagy levegőt vettem és előre szegeztem a tekintetemet, egyenesen a sírra.

A kezeim ökölbe szorultak, ahogy tettem egy bizonytalan lépést felé. Akármilyen hevesen tiltakozott is az eszem, akármennyire szerettem volna elmenekülni, én mégis egyre csak közeledtem. Valami megmagyarázhatatlan érzés arra késztetett, hogy menjek oda; menjek és búcsúzzak el, ahogyan azt egy barátnak tennie kell.

Fel sem fogtam, mikor már ott álltam a virágokkal borított, frissen lezárt sír előtt.
Hirtelen bennragadt a levegő a tüdőmben, úgy éreztem, megfulladok. Kétségbeesetten kaptam a torkomhoz, és ahogy hideg ujjaimmal megérintettem a bőrömet, megborzongtam és kiszakadt belőlem egy sóhaj.
- Szia – suttogtam szinte hang nélkül.

Tudtam, hogy nem fogok választ kapni, mégis vártam, mintha a hangját szerettem volna hallani. Azt szerettem volna. Hallani őt, hallani a nevetését; látni őt, látni a vigyorát.
Arra vágytam, hogy megjelenjen előttem, átöleljen, és a fülembe suttogja, nincsen semmi baj, itt van velem.

De ez lehetetlen volt, és mikor erre gondoltam, összeszorult a szívem, a lábaim pedig felmondták a szolgálatot. A földre roskadtam és a karjaimmal szorosan átfontam a mellkasomat. Szaggatottan vettem a levegőt, és minden erőmmel azon voltam, hogy el tudjak mosolyodni. Mert ő nem akarná, hogy szomorú legyek – azt akarná, hogy mosolyogjak.
- Én nem hoztam neked virágot – közöltem a sírra helyezett képpel. – Tudom, hogy nem tartod férfiasnak…

Remegő kézzel a zsebembe nyúltam és lassan, óvatosan kihúztam belőle egy trágyagránátot. Először magam elé emeltem, és ahogy meredten bámultam, a torkom is összeszorult, a gyomrom görcsbe rándult, a szemembe pedig könnyek szöktek.
Ez volt az a tárgy, amivel talán a legjobban jellemezni tudtam őt. Mert vidámságot, rosszaságot, csínyeket és őt jelképzete.
Gyorsan a sírra helyeztem, a kép elé, mert félő volt, hogy ha még sokáig szorongatom, elejtem vagy felrobbantom.

Ezzel a mozdulattal egyszerre szakadt ki belőlem az eddig elfojtott sírás. Most már egész testemben remegtem, a könnyeim az arcomat áztatták, én pedig úgy éreztem, menten szétszakadok.
Fájt minden porcikám, de legjobban valami olyan, amit képtelen voltam megfogni. Valami, ami belülről kínzott.

Nem tudtam felfogni, hogy ez komolyan megtörtént. Szerettem volna azt hinni, ez csak egy rossz álom – egy rémálom, ami megszorongat ugyan, de egyszer vége van. De ez nem álom volt, hanem a valóság.
Nem értettem, miért. Miért kellett ennek így történnie? Miért, mikor megnyertük a háborút, mikor a sötét időknek vége? Ő miért nem láthatja a küzdelmünk eredményét?

Egyik kérdésemre sem találtam választ. Nem létezett olyan felelet, amit el tudtam volna fogadni, nem volt olyan indok, ami elég nyomós lehetett ahhoz, hogy meg kelljen halnia.
Mindkét remegő kezemmel a hajamba markoltam és összeszorított szemmel próbáltam elüldözni az engem kísértő rémképeket.

Lépéseket hallottam – valaki közeledett a sír felé. De ez sem érdekelt. Már nem. Nem számított, ki látott így, összetörten, meggyötörten. Hiszen most már mindent hiábavalónak és feleslegesnek éreztem. Magamat és minden mást is.

A látogató megállt egy lépéssel a hátam mögött, nem jött közelebb, nem szólalt meg.
- Nem értem, miért történt ez – szólaltam meg hisztérikusan, kényszeredetten. – Miért kellett meghalnia? Miért nem élhet ő is? Miért történhetett ilyesmi? Miért?
Nem tudtam, ki volt az, aki megzavarta a magányomat és gyászomat, egyszerűen csak nekiszegeztem a kérdést. Még akkor is, ha komoly választ nem vártam rá.

Hosszú ideig az idegen ugyanúgy hallgatott és nem moccant. Csak később lépett mellém és hajolt le, hogy egy szál virágot helyezzen az én gránátom mellé. Nem néztem rá, így a szemem sarkából csak annyit bírtam megállapítani, hogy fekete szoknyát viselt.
Mikor letette búcsúajándékát, felegyenesedett, majd hátat fordított nekem és a sírnak, és indulni készült.

- Azért, Lightning, mert nincsen happy end – jelentette még ki csendesen, ahogy elhaladt mellettem. A hangja ismerős volt, mégis más.
Örökös ellenségem – ellenségünk – most nem volt gúnyos, sem pedig lekezelő. Csak akkor tudatosult bennem, hogy a percekkel ezelőtt feltett kérdésemre válaszolt, mikor már régen egyedül térdepeltem a temetőben.

Elly kijelentése egyszerű volt, mégis fájdalmas. Fájdalmasan igaz.
Annak, hogy Fred Weasley meghalt, nem volt különösebb indoka, nem lehet sehogy sem megmagyarázni. Megtörtént, és ezen nem változtathatott semmi.
Hiába sírtam utána, hiába éreztem a kínt, hiába akartam tenni ellene, nem ért semmit. Nem szerezhettem vissza az életét, akárhogy szerettem volna.

Megnyerhettük a háborút, legyőzhettük az ellenségeinket, láthattuk újra a napfényt. Volt reményünk egy békés, nyugodt, hosszú életre. De valahogy nem tudtam örülni. Sem ennek, sem semmi másnak. Mert sajnos semmi sem fekete-fehér. Nem létezik olyan, ami teljes egészében jó.

Mert Nincsen Happy End.